Hegyvidéki levegő - Maros András: Ha valaki beül valakihez

Lídia egy kis butikban talált munkát, közel a lakásához. Bolti eladó. Gyalog jár, kellemes reggeli séta le a hegyről, haza busszal megy. A kétnapos betanulási időszak után teljes önállóságot kapott az üzlet tulajdonosától, aki szerint kevés dolgot kell elsajátítani egy eladónak. Így mondta: alacsony a belépési küszöb. Tarts rendet, legyél figyelmes, mosolygósan bőbeszédű, kedvesen tukmálós. Ezek itt a ruhák, add el őket, annyiért, amennyi az árcédulára van írva; ha több ár van feltüntetve, a legalacsonyabbat üsd be, ide, ni, ez a pénztárgép, ezt nagyon megfontoltan kell nyomogatni, be van kötve a NAV-hoz.

Lídia a barátnőjével, Mártival együtt kezdett el körbeszimatolni a munkaerőpiacon, miután egyidejűleg kirúgták őket, ugyanattól a cégtől, egy nagy létszámleépítés során. Harmincnégy embert tettek lapátra. Lídia évek óta készült rá, hogy kilép, de a végső döntés előtt mindig megtorpant, mérlegelni kezdett, aztán már csak őrlődött, és újra elhalasztotta a bejelentést. A leépítéssel tulajdonképpen segítettek neki, a cég hozta meg helyette a döntést. Végkielégítéssel küldték el, ami minden kirúgott dolgozó vágya. És bár Lídia tudta, megtévesztő öröm, amikor lágy pittyenéssel jön az sms háromhavi fizetés érkezéséről, mégis hagyta, hogy az érzés elkábítsa, és csak hetekkel később volt hajlandó szembenézni azzal, hogy hosszú ideig nem kap pénzt sehonnan.

Hogy kinek lesz előbb munkája, Lídiának vagy Mártinak: ebben volt némi rivalizálás, de csak afféle ártatlan, kedélyes versengés; olyan, mint amikor a cégnél kitalálták maguknak a „Ki tud olcsóbban megebédelni?”-vetélkedőt. (Márti nyert lejárt szavatosságú bögrelevessel, hetven forint.)

Mindig jóban voltak, de a közös elbocsátás még közelebb húzta őket egymáshoz. Legjobb barátnők lettek. Márti nemhogy nem irigyelte Lídiától az új munkát, kimondottan örült neki, mintha a sajátja lenne. Már az első hónapokban felkereste a butikot, de Lídia ekkor még hazaküldte, mert mindenen izgult, minden bizonytalan volt előtte, zavarta Márti jelenléte; még nem tudta, hogyan szólítsa meg a vevőket, keresgélte a megfelelő eladói hangot; félt, hogy jól üti-e be a tételeket; elkövet-e valami jóvátehetetlen hibát záráskor (amiért, hallotta, a NAV hetekre lelakatolhat egy üzletet). Később már nem zavarta Márti, sőt kifejezetten örült neki. Volt napközben egy idősáv, amikor pangott a forgalom, ekkorra időzítette Márti a látogatást. Nevetgéltek, pletykáltak, örültek egymásnak. Nagy egyetértésben megállapították, hogy igazi, mély barátságok nem csak fiatalkorban születhetnek. Lett Mártinak saját helye a boltban, egy odatolt szék a blúzos fogasok és a nadrágos polcok között. Bár a szék elzárt egy átjárót, ha jött vevő, megnyitották. És ha már ott volt, Márti beszállt segíteni: pakolt, hajtogatott, és voltak ötletei a bolt rendjének átszervezésére is.

Egyszer, amikor egy törzsvásárló azzal búcsúzott, mennyire jó mostanában csak úgy bejönni a butikba, mert egyszerűen jobb a helyiségben a hangulat, Lídia összenézett Mártival, jólesően bólintottak egymás felé. Lídia akkor értette meg, milyen jót tesz neki, hogy Márti ott ül vele. Hogy mennyit számít a figyelő jelenlét. Ha van beülő, az eladó másképp fogadja a vevőt: nem a telefonját nyomogatva tápászkodik fel, hanem egy kedves beszélgetőpartnertől szakad el, akinek éppenséggel meg szeretné mutatni, be akarja bizonyítani, mennyire jó munkaerő.

Rendszerszintre kéne emelni ezt a dolgot, gondolta Lídia. Beülőket kellene foglalkoztatni a kereskedelemben, az eladók mellé. Barátot, családtagot. Akivel jó lenni. Hátha ez hiányzik egy-egy kisbolt életéből: a figyelő jelenlét. Egy ember, aki egy másik emberért ül ott. Beülőnek lenni nyilván nem perspektíva, gondolta, de átmeneti elfoglaltságnak, például a Márti-féle munkakeresőknek, tökéletes, és diákmunkának is jó lehet.

Ezt eleinte tréfának szánta, ám ahogy továbbgondolta, lassan összeállt benne, hogy mégsem hülyeség. Ha Márti jelenléte segít, márpedig segít, akkor legyen ennek valamiféle hivatalos formája: kapjon valami apró, jelzésértékű megbízást. Beülői státuszt. Vagy legyen inkább asszisztens a neve. Így, amíg nem talál munkát, egy kis bevételhez juthat Márti.

Csakhogy mindezt nehéz lenne úgy előadni a tulajnak, hogy ne tűnjön teljesen hibbantnak előtte. Ki alkalmazna asszisztenst egy ekkora butikba? Valami okos megközelítést kell találnia, erős érveket. Olyasmiket, amik nem is tőle származnak, hanem például a törzsvásárlóktól. Őket kéne maga mellé állítania – ami nem lehetetlen, volt már jel: a hajcsatos törzsvásárló ugyebár megjegyezte, milyen jó mostanában belépni a boltba. Ha egy ilyen mondat kicsúszott valakiből, másból is kicsúszhat. Ha pedig ezt többen mondják, annak már súlya van. Akkor már nem az ő ötlete lesz, hanem általános visszajelzés a boltról.

Megörült, hogy rátalált a megfelelő taktikára. Igen, így lesz jó. Előbb kiszedi a törzsvásárlókból a meggyőző mondatokat – ha maguktól nem mondják, akkor trükkökkel –, azokat összeírja egy kis füzetbe, a füzetet leteszi a tulaj elé, majd rámutat a változás okára: a széken ülő barátnőre. Tettre késznek érezte magát. Ezt most nem fogja halogatni, mint annak idején a felmondást. Belekezd. Először is vesz egy füzetet. Nem túl nagyot, az hivalkodó. A túl kicsi sem jó, az jelentéktelenné tenné az ügyet. Milyet vegyen? Olyat, ami komolyan vehető, de nem túl magabiztos. Elhatározta, hogy munka után nekilát, felméri a lehetőségeket. Vagy másnap. Esetleg harmadnap. Nem lehet elkapkodni. Vagy ez már halogatás? Nem tudta eldönteni. De majd ezt is eldönti.