Zenesarok

BULIKA

Bran-klub Ι Jókai Klub

március 29. 17.00

A Bran intézmény. Több mint harminc éve terjeszti itthon az ír kultúrát, táncházazik, mesél, tudást ad, értéket közvetít. És zenél. Egyszerre virtuóz módon és megkapóan tisztán-egyszerűen. Saját gyűjtésből, autentikusan. Ugrálós-tapsolós kocsmadalokkal vidámít, tündérszép balladákkal varázsol el. A zenekar nemcsak Írországhoz, hanem a Jókai Klubhoz is hű, időtlen idők óta a kis svábhegyi ékszerdoboz-házikóba várja klubestjeire „már-régi” és „eddig-nem-de-mostantól-igen” rajongóit. Újból itt az alkalom az utóbbivá válni.

Dobet Gnahoré I MOMkult

április 4. 20.00

Elefántcsontpartról talán hamarabb eszünkbe jut a foci, mint a zene. Dobet Gnahoré majd tesz róla, hogy április 4-től ez ne így legyen, legalább azoknál, akik elmennek megnézni őt a MOMkultba. Az énekesnő szülőhazája – sőt egész Afrika – kultúrájának, létének atomi eleme a zene és a ritmus, általuk az életörömüket, a szenvedéseiket, az identitásukat fejezik ki az emberek. Dobet Gnahoré előadásait az energiától fűtött tánc és a mélyről fakadó, érzelmes dalok jellemzik. Több tradicionális afrikai hangszeren is játszik, ami a hangjával és a színpadi jelenlétével válik teljes élménnyé. A modern hatások és a hagyományok találkozása zene lesz a füleknek és a lábaknak is.

Sivert Høyem I A38

március 12. 20.00

A norvég Madrugada a 2000-es évek első osztályú rockzenekara volt, Sivert Høyem pedig egyike a legkarakteresebb énekeseknek. A két bátor kijelentés alátámasztására elég egymás után meghallgatni például a Majesty és a The Kids Are on High Street című dalaikat. Vagy másik harmincat. Robert Burås gitáros halála után a zenekar 2008-ban feloszlott (nemrég újjáalakult), Sivert Høyem pedig sikeres szólókarriert is indított. Az A38-on egyedül lép színpadra, és teszi próbára a szívek-lelkek tűrőképességét, amit az is valószínűsít, hogy tavaly megjelenő, időtlen hangzású, melankolikus, egy távoli norvég halászfalu kápolnájában felvett albumát mutatja be most. Inkább bensőséges, semmint féktelen hangulat várható tehát, ám ahogy mondani szokták, ha Høyem a telefonkönyvet olvasná fel másfél óráig, azt is mindenki örömmel végighallgatná.

(th.)

BARÁZDA

Squid – Cowards

A punk lendületét, nyersességét, energiáit mindenféle más stílussal és szabad elrugaszkodásokkal felütő hetvenes évek végi posztpunk zsáner folyton visszatér a popzenei körforgásba. Mindig van újhulláma: a nyolcvanas években ezerszínű lett, a kilencvenes években a Disco Inferno-féle kísérletezésekben öltött testet, a 2000-es évek elején nagy revivalje volt New Yorktól (The Strokes, Interpol) Britanniáig (Franz Ferdinand, Bloc Party), a 2010-es években pedig már minden úgyis egyszerre volt jelen, de a Sleaford Mods, az Idles, a Shame, a Fontaines D.C. azért feltűnő trendet diktált, ami a 2020-as évek elején is folytatódott (Dry Cleaning, Yard Act, Wet Leg). Na és ott van a Windmill Scene. Hogy mi? Egy brixtoni kocsmaklubban gyűltek a kísérletezőbb poszt-poszt-poszt(hagyjuk)punk zenekarok, és ugyan a hagyományosabb Shame is innen indult, de a matek-rockos Black Midi, a posztrockos Black Country, New Road és az experimentálisabb Squid úgyszintén. Az ünnepelt zenekar 2021-es (Bright Green Field) és 2023-as (O Monolith) albumaival lefektette művészi hitvallását, a motorikus krautrockkal és a Fall-féle izgága énekbeszédes előadással a középpontban. A harmadik lemez ilyenkor mindig vízválasztó, és természeténél fogva hordozza a megújulás igényét. Oké, srácok, jók vagytok, de még mit tudtok? Lesz-e belőletek bálna, vagy gyávák vagytok? A Squid mert továbblépni, kalandozik minimalista, posztrockos, folk- és elektronikus zenei irányokba is, sok vonóssal, fúvóssal, a dalokat pedig eleve utazások ihlették, no meg azok során olvasott szépirodalmi művek. Nyugodtabb, atmoszférikusabb, de komplexebb is napjaink egyik fontos gitárzenekara. (2025, Warp)

The Weeknd – Hurry Up Tomorrow

Hogyan lesz valaki egy 2010-es évek eleji mikrozsáner, az alternatív r&b tehetséges, identitását rejtegető titánjából az elmúlt bő tíz év egyik legnagyobb popsztárja? Úgy, hogy személyes problémái generációs kortünetek – kis túlzással. Vagy legalábbis történetei nagyon 21. századiak. Ja, meg hogy nagyon ért a fülbemászó popdalok készítéséhez. Az etióp emigránsoktól származó kanadai Abel Makkonen Tesfaye tényleg undergroundból lett a mainstream egyik vezető alakja, de annyira, hogy ő volt az első alkotó, aki Spotifyon elérte a 100 millió követőt, és 2024-ben is a második legtöbbször lejátszott előadó a platformon Taylor Swift után. 2011 márciusában kiadott első, házi készítésű mixtape-je, a House Of Baloons azonnal trendszetter lett darkos hatásokat beépítő, elektronikus zenékkel felütött, témájában is éjsötét, személyes r&b-jével, amely indie-s körökben is divatossá tette a stílust. Persze azóta kiderült, hogy jól felépített koncepció áll az ingyenes korai megjelenések és kezdeti kis koncertek mögött. A keresletet hamar sztárproducerekkel készült nagykiadós listavezetők (lemezek, dalok) elégítették ki a kínálati oldalon. Változatos, r&b-s, elektronikus, trapes stíluskalandozások és a 2010-es, 2020-as évek hangulatai, hedonizmussal, neurózissal, magánnyal, popsztár-karikatúrákkal, kiüresedésből a lélek újbóli felépülésével. A rengeteget jótékonykodó The Weeknd minden lemezzel mást nyújt, lényegében folytatásos történetet mesél el, most pedig búcsúzik alteregó karakterétől. Hogy lesz-e még albuma ilyen néven, arra nem érdemes elhamarkodni a választ, de hogy eddigi életművét összegző a „finálé”, az egyértelmű. Kissé színpadias, vagy blockbusteres érzetű – de milyen más is lehetne? (2025, XO/Universal)

BJ