BARÁZDA

Pulp: More

A popzene története a 21. századra érte el azt az állapotot, hogy egy feloszló nagyobb zenekarnak, visszavonuló jelentősebb előadónak hosszú, 20-30 éves szünet után jelenhet meg visszatérő albuma. Ennek megfelelően az utóbbi negyedszázadban szép számmal érkeztek is ilyen comeback kiadványok, és kissé meglepő módon ezek közül elég sok elég jó is lett (Slowdive, A Tribe Called Quest, The Cure stb.). A visszatéréseket jellemzően a nosztalgia hajtja, kisebb részben a bent rekedt kreatív ötlet, és persze jól jön a lé is. A Pulpot tiniként indította Jarvis Cocker énekes 1978-ban. Akkoriban még éretlen volt, mire pedig hosszúra nyúlt előjáték után 1994–95-ben a csúcsra ért, a lehető legjobb értelemben koravén. Oldalsó pályáról előzte a britpop két kakasát, a Blurt és az Oasist, s jelentette a mozgalom megbabonázó pillanatát, amikor utolsó pillanatos beugró fellépőként a tömeg egy emberként énekelte a Common People című nemzeti, nemzedéki és azokon is túlmutató himnuszt az 1995-ös Glastonbury fesztiválon (érdemes rákeresni a videóra). A Pulp csúcslemezei a kilencvenes évek legjobb lenyomatai, zeneileg, szövegileg örökzöld klasszikusok, a pálya lezártnak tűnt a 2002-es feloszlással és a 2011–12-es győzelmi körös reuniós koncertekkel. Steve Mackey basszusgitáros halála azonban ráébresztette Cockert, hogy véges az időnk, és ha még akar valamit kezdeni zenekarával, akkor azt most kell. A Pulp kultusza csak nőtt az elmúlt bő húsz évben, és ennek is megfelel az új lemez. Amire az instant reakció ez: még több Pulp? Jöjjön! Szeretet, szerelem, halál, élet, szex – csak a szokásos mindent lefedő témakörök, ordítóan egyéni, szarkasztikus, melegszívű módon. Zeneileg is szépen, olykor magával ragadóan, korban is utolérték magukat. Felírhatjuk a többi hasonlóan kitűnő visszatérés mellé. De ez elvárás is volt. (2025, Rough Trade)

Miley Cyrus: Something Beautiful

Miley Cyrus eddigi karrierje iskolapélda. Benne van a zeneipar, annak 21. századi átalakulása, a női szerepek, az azokhoz való hozzáállás 21. századi változása, a tehetség és annak vélt elpazarlása, a mainstream popzene értelmezési határainak kitolása, az előadó hatalmának erősödése a lemeziparral szemben és persze a személyesség is. A híres zenész apuka és menedzser anyuka tiniidolt és szórakoztatóipari áldozatot faragott lányából, és már az nagy lépés volt Miley-tól, hogy a Hannah Montana tévésorozat címszerepéből rendes popsztárrá tudta küzdeni magát. Akkor meg Sinead O’Connor figyelmeztette, hogy meztelenül hatalmas golyókon himbálózni, az nem az ő akarata, mert a zeneipari rókák még ezt is el tudják hitetni bárkivel. Miley azonban megy előre, és van neki egy akkora fegyvere, ami keveseknek: széles skálán megszólaló, rekedtes énekhangjával bármire képes. Akár könnyed diszkóslágert (Flowers), akár bármilyen feldolgozást énekel. Vagy indie rockot, prog. popot, mint az új lemezén, ami látszólag szívéhez közeli világ. Eddigi legszemélyesebb, filmes klipfüzérrel megtámogatott LP-je nem meglepő módon sötétből indul, és a gyógyulás témájában jut ki a fényre. Zeneileg is izgalmas, amiben olyan zenekarok szerzői segítik, mint a Haim, az Alvvays, a War On Drugs, az Alabama Shakes. Még nem vég-, de fontos célállomás a pályán. (2025, Columbia/Sony)

BJ