HEGYVIDÉKI LEVEGŐ - Maros András: Van beállás?

Két ketrec volt a Városmajorban, masszív, vas kézilabdakapukkal. Két betonpálya. Dühöngőnek is hívták őket: egyes dühöngő, kettes dühöngő. Az egyest nagyok használták, a kettest kicsik. Ma is megvan mindkettő. A különbség annyi, hogy régen mindkét pályán nagyüzemben ment a foci – ismerősök és ismeretlenek játszottak együtt, akik a balatoni SZOT-üdülős hét kivételével gyakorlatilag a városmajori parkban nyaraltak –, ma inkább csak játszadoznak, passzolgatnak a ketrecekben, ritkábbak a vérre menő meccsek.

– Van beállás? – kiáltott be egy piros pólós kölyök.

– Most nincs! – A válasz az egyetlen mutáló kamasztól jött, hozzá tartozott a kettes számú dühöngő felügyelete, ő döntött be- és kiállási kérdésekben.

– De mindjárt beállhatsz, mert én mindjárt hazamegyek – szólt ki egy kék pólós, csuromizzadt kissrác egérhangon. A pályán Kék a neve. Ő ismert majori arc volt, a parkban töltötte a nyár valamennyi teljes napját, tavasszal és ősszel csak a délutánokat. Mindössze az evés, az iskola és az alvás tudta kiszakítani onnan, átmenetileg.

– Jó, akkor, ha ő elmegy, lesz beállás – hangzott a főnök hivatalos megerősítése, innentől lehetett komolyan venni a dolgot.

A piros pólós gyerek várakozott tovább. Végre tudta, hogy van értelme. Kék hazamegy, ő beáll. Sprintelt két hosszt a kerítés mentén, hadd lássák a sebességét, hadd tudják meg, hogy ezzel a gyorsulással készül pályára lépni.

Csakhogy Kék nem ment. Mert egyszer csak lőtt egy akkora kapásgólt, hogy nemcsak a fémkerítés remegett bele a háló nélküli kapu mögött, de az egész környék megérezte a lövést, a robaj szétáradt és felfutott a Rózsadombra meg a másik irányba, a Szabi-hegyre, egyes pontokon a rengés elérte a Richter-skála szerinti 4-es magnitúdót. A bombagól után megjött Kék önbizalma, és úgy döntött, mégsem megy haza időre, vállalja a szidást, a szobafogságot; ha kell, százszor leírja, hogy „Máskor betartom a szavam”, sőt azt is hajlandó elviselni, ha eltiltják keddenként a Kórház a város széléntől; érezte, most maradnia kell, mert bizonytalan, mikor lesz legközelebb ilyen kiugró formában, benne volt a pakliban, hogy lő mindjárt még egy-két hasonlót, és akkor kész... akkor bebiztosította magát... akkor nyár végéig meglesz a respekt.

A piros pólós megint a pálya szélén szökdelt, újból szólt:

­– Hé, Kék, nem kell menned?

­– Kéne – felelte Kék. Fel se nézett. Futott, sasszézott, kereste a helyzetet. Novotny Zoltán úgy mondta volna: „mutatta magát”.

A piros pólós átslattyogott a másik ketrechez, hátha ott szerencsével jár, még ha ott nagyobbak, gimisek játszottak is. Rengetegen voltak ezen a pályán. Amit csináltak, nem foci volt, inkább valami önszerveződő labdás zűrzavar, kontrollálatlan labdakergetés, lökdösődés. A piros pólós fiú megkockáztatta:

­– Be lehet állni?

­– Egy lavór vízbe!

Visszabaktatott a jobb eséllyel kecsegtető ketrechez. Már nem szökdelt, nem sprintelt. Leült, felhúzta a lábát. Lekaparta térdéről a plezúrt, hogy vérezzen. Nem mazochizmusból, egyszerűen csak nyár volt, nyáron minden valamirevaló térd vérzik. Ha nem kaparná le, felszakadna magától a következő esésnél, nyáron mindig van következő esés. Az előző sebet sem kellett erőszakkal felszakítani, lejött, ahogy kell; azt is itt szerezte, a Városmajorban, akkor bicajról esett le: farolt, kempinggel. Kezdő faroló volt. Nem mintha a haladók ne taknyoltak volna ugyanakkorákat. A farolásba bele van kódolva a taknyolás, a kelleténél több benne a véletlen-elem.

A piros pólós szomorkásan nézte a meccset. Gyenge színvonalúnak találta. Kék őrült nagy gólján kívül egyetlen említésre méltó akciót sem látott. Novotny Zoltán úgy mondta volna: „meddő mezőnyjáték”. Meggyőződése volt, hogy ha beáll, pár látványos csellel felhúzza a szintet legalább közepesre. Csakhogy Kéknek eszébe sem volt menni, élt, virult, élénkebben játszott, mint korábban – és nem azért, mert az utolsó perceit megnyomta. Volt rajta karóra, de nem nézett rá. Többször kinézett viszont a piros pólós srácra, ám mindig csak a szeme sarkából, talán mert érezte, hogy nem fair, amit csinál – nem megy, holott megígérte, hogy megy. Aztán egyszer csak feljajdult, és elterült a földön.

– Kiment a bokááááám! – üvöltötte.

Hárman odaszaladtak, mellé guggoltak. A főnök nem volt köztük, ő a szervezésért felelt, nem a testi vagy lelki ápolásért. Minden együttérzés nélkül ráripakodott a piros pólósra:

­– Piros, gyere, állj be, velünk vagy. Meg vele... meg vele... meg vele... ő is velünk van.

Sorban végigmutatott a csapattagokon; a neveket lehetetlen volt megjegyezni, legfeljebb egy-két kulcsember maradt meg a piros pólós fiú fejében, nekik mennek majd az első passzok, aztán idővel úgyis kiderül, ki kivel van. Ez a rendszer egyik városmajori ketrecfutballistát sem hozta zavarba, ilyen ez, műfaji sajátosság.

– Nem, ne gyere! – szólt a piros pólósnak Kék. Feltápászkodott. Sántikálva folytatta a játékot.

A piros pólós fiú levonult a pályáról, pedig már elfoglalta a csatárpozíciót, hogy rögtön ott kezdjen, ő tudniillik csatárnak született, akinek természetes élőhelye az ellenfél kapuja előtti terület. Levonult tehát, és köszönés nélkül elindult hazafelé. A válla fölött még visszanézett, és látta: Kék csakugyan a pályán maradt. Bicegve játszott, bár bicegése lépésenként mérséklődött.

Ez a fájdalmas gyerekkori epizód teljes részletességgel feljött most benne, ahogy a következő jelölt fényképes önéletrajzát nézte. A név nem mondott semmit, a fotó viszont ismerős volt. A szájtartás? A tekintet? A férfi a kamerába néz, mégis mintha lopva pillantana csak oda. Látta már ezt az arcot.

Letette a papírt. Megkérte az asszisztensét, küldje be a jelöltet.

És belépett. És igen, ő az, jól hitte. A kék pólós a Városmajorból. Így, mozgásban, beszédben, már egyértelmű. Vagy mégsem? Nem, nem teljesen. Talán.

Kezet fogtak, leültek.

Azon gondolkodott, hogyan győződjön meg százszázalékosan, hogy valóban Kék az. Hogyan és merre induljon el a rutinkérdések labirintusában, hogy egyszer csak kilyukadjon oda, hogy „Sokat sportolt gyerekkorában?” Kézbe vette ismét az asztalon heverő életrajzot. Szerencséjére a második oldal alján két sorban hobbik voltak felsorolva.

– Látom, nagyon szereti a sportokat – mondta halovány mosollyal, mint aki kis kitérőt tesz az állásinterjú menetéből, és egy pillanatra félreteszi a szakmai kérdéseket. – Sokat sportolt gyerekkorában?

– Hajjaj – felelte azonnal a másik. – A Városmajorban nőttem fel. Ott voltunk mindennap. Pingpong, bicaj, meg persze foci, foci, foci... az aztán ment egész nap. Vannak ott olyan ketrecek. Olyan...

– Dühöngők. Tudom. Egyes meg kettes dühöngő. – Mondta a kérdező. A piros pólós.