„Nem a tornyok hirdetik az Isten dicsőségét, hanem a gyümölcsfák"
„A fák oly okos lények! Azokban lélek lakik” – írta Jókai Mór Az arany ember című regényében, és ha valakinek hinni lehet ebben a kérdésben, az éppen ő. Sokunknak a fák árnyékot adnak, másoknak csupán fűtőanyagot, de Jókai számára: társak voltak. Barátok. Sőt: bizalmasok. Az alábbiakban nagy írónk fákhoz és a természethez fűződő különleges, bensőséges viszonyát mutatjuk be.
Jókai Mór, a magyar irodalom egyik legnagyobb alakja nemcsak író volt, hanem egy sajátos természetfilozófia követője is, akinek a fákról vallott nézetei már-már költői hitvallássá nemesedtek. A természet iránti érzékenysége, kertészeti szenvedélye és ökológiai gondolkodása egyaránt előremutató volt, írásaiban a fák nem díszletként, hanem érző, kommunikáló lényekként szerepelnek. Tulajdonképpen őt tekinthetjük az egyik első természetvédőnek. Nem véletlenül tartotta magát sokszor inkább kertésznek, mint írónak.
Az arany ember című regényében saját svábhegyi kertjének allegóriájaként írja, hogy gyilkos, aki kivág egy fát: „S e sziget televényföldében kétszeres buján nő minden fa. Vannak körtefáim, amik egy évben kétszer érlelnek gyümölcsöt; s minden fiatal fa újra hajt Szent Iván-nap után. És nálam minden évben teremnek a fák. Mindig az ő titkaikat tanultam, s rájöttem, hogy nem szabad a kertész keze alatt se túltermő, se meddő évnek lenni. Az állat megérti, ha úgy beszélünk hozzá, mint az emberhez, s én azt hiszem, hogy a fák is hallgatják és nézik azt, aki őket szeretve ápolja, s megértik titkos óhajtásait, és büszkék rá, ha ők is örömet szerezhetnek annak. Óh! a fák oly okos lények! Azokban lélek lakik. Én gyilkosnak tartom, aki egy nemes fát kivág. Ezek az én barátaim itt! Szeretem őket! bennük élek! és általuk élek!”
Ez a meggyőződése morális iránytűként is szolgált Jókainak. Számára a fák nem Isten dicsőségének vetélytársai voltak, hanem annak legszebb megtestesítői, amit 1897-ben A barátfalvi lévita című munkájában úgy fogalmazott meg, hogy „[...] nem a tornyok hirdetik az Isten dicsőségét, hanem a gyümölcsfák".
A természet közelsége Jókainak nemcsak testi, hanem szellemi táplálékot is jelentett. Legtöbbször a fák között írt, ott nyerte vissza energiáját, ott született megannyi ihletett gondolata. Híres svábhegyi kertjében néhány év alatt igazi fakolóniákat ültetett.
Tudjuk, hogy amikor megvette a telket, „akkor azon nem volt egyetlen gyümölcsfa sem”. Pár hónappal a vásárlás után, 1853. december 7-én már ezt írta édesanyjának: „Elültettem már egy nagy sereg fát a kertünkben. Tavaszra már csak azzal is lecsalom Károlyt, hogy lesz mit beoltanunk. Azóta a pinczét is fölépítettem, s úgy összevissza rendeztem azt a kis berket, hogy jövő esztendőre rá nem ismer kedves anyám." Egy évvel később, 1854 decemberében pedig bátyjának, Jókay Károlynak: „Ha Komáromba fordulsz, légy szíves nekem ójtó ágakra szedegetni; megint ültettem egy sereg fát […]".
Noteszeiből, amikbe folyamatosan jegyzetelt, kitűnik, hogy 1858-ban már több mint 300 gyümölcsfája volt. Ez hatalmas szám, tekintve, hogy csak öt évvel korábban vásárolta birtokát. A gyümölcsök között ott voltak a „szokásos” alma-, barack-, szilva-, meggy-, dió- és körtefák, de olyan különlegességek, is mint a füge, a mandula, a birs, a naspolya vagy a törökszeder. A Kertészgazdászati jegyzetek című 1896-os munkájában így írt a gyümölcsfákról:
„Magyarországon a gyümölcskertészet épen olyan fontos gazdasági föladat, mint a szőlőkertészet. Az egy Kecskemét város, vállalkozó szállítói révén, több értékű gyümölcsöt szállít ki külföldre (Bécsen túl Berlinbe, Szentpétervárra, Londonba) mint amennyire megy az összes borkivitelünk. A magyar gyümölcsök ízre és zamatra nézve felülmúlják a hasonló fajta olasz gyümölcsöket, még a déltiroliakat is.
Azonban a franczia finom gyümölcsfajok nyersen is, aszalva is, épen olyan magasan állnak a magyar gyümölcsök felett. Mi tehát milliók értékéig eladjuk a magyarországi gyümölcsöket Németországnak, Lengyelországnak, Oroszországnak, Angliának, de viszont megvesszük a franczia gyümölcsöket roppant nagy árakon. (Például: négy kiló magyar aszalt szilvának az ára megfelel »egy« kiló franczia aszalt szilva árának.) Azután pedig egy darab franczia Kalvill alma a boltokban 50 krajczár, a magyar alma pedig 5 krajczár. - Mindegyiknek akad vevője.
Érdemes lenne erről elmélkedni. Nem lehetne-e nekünk utolérni a franczia kertészetet? A mire különben előre is adhatok választ. A Légrády testvérek nádorkertjéből kerülnek elő olyan Kalvill almák, melyeknek darabját Berlinben egy márkával fizetik.”
A gyümölcsfák mellett rengeteg növénye, virága, bokra volt Jókainak, amelyek sokszor „segítettek” neki. Egyik önéletrajzi írásában említi, hogy „[…] egyszer egy barátom hibája miatt nagy bajba kerültem, s gondterhesen járkáltam künn a kertemben, akkor még fiatal fácskáim között, s íme, mint Mózesnek a csipkebokor, nekem a ribiszkebokor súgta meg, hogy kezdjek meg egy művet […]”.
Gyümölcsfáit a „híres” svábhegyi szél kikezdte volna, ezért szélfogó fákat is kellett ültetnie a birtokára. Erről szintén megemlékezett kertészeti munkájában:
„Hogy fogtuk meg a szelet? Embernek nincs arról fogalma, hogy mi volt az a svábhegyi szél. - Elfújta az a lámpást a szobában a bezárt ablakon keresztül s ha jó kedve szottyant, három napig ki nem lehetett miatta lépni a szobábul: júliusban lefagyasztotta a fölfutó paszulyt.
Most már csak »volt!« Gondolom, hogy ő még mindig fuj; de én már nem veszek róla tudomást. A legelső dolgom az volt, hogy észak és nyugot felől a házam előtti fönsíkot beültettem lombfákkal. Ezek védik most meg a gyümölcsösömet a pusztitó szelektől. A déli széltől nem kell védelem, az nem rongálja a gyümölcsöt, keleti szél ritkán támad.
A védő parkot a következő fákból állítottam össze: hársfa (háromféle: fekete, veres és ezüstlevelű), azután kétféle juhar, szilfa, barkóczafa, vadgesztenye, végre diófa. Az akáczfa gyorsan nő, de a szelet nem fogja föl: legkésőbben levelesedik meg s leghamarabb lehullatja a lombját. A tölgy is jó, de szörnyű lassan fejlődik. Legháládatosabb a hárs. Aztán az a háromféle hárs, tiz napi időközökben virágozván (legelőbb a fekete, legutóbb a fehér levelü), egy hónapon át az egész háztájam fürdik a fölséges ámbraillatban.
Van még egy mindezeknél kitünőbb hársfaj is: az orosz hársfa; ennek a levele olyan, mint a bőr; látható egy egész sétány belőle a városligeti kiállitási parkban. Gyönyörü egy fa! Kapható a berlini akklimatáló kertészeti intézetben. Csak egy baj van vele. Az, hogy darabja 17 (olvasd tizenhét) forint!”
Nemcsak Jókai volt a kertészkedés szerelmese, hanem több neves barátja is, köztük József főherceg, aki számtalanszor hívta el őt fiumei kertjébe. 1887. április 10-én keltezett levelében ez olvasható: „Tisztelt Barátom! Hogy ön családom körében mindig kedves vendég azt úgy is tudja és akár mely órában örömmel látjuk. De kíséretében nagy magyar sereg jött ide, kik közül találtatik talán kertkedvelő és természetbúvár, ezek részére kérem ha nézni akarnák kertemet és általában a’ dús program enged erre időt velem az órát tudatni hogy személyesen kalauzolhassam a pálmaberkeken keresztül. őszinte barátja Józseffhcz”.
Jókai Mór mindenhol, ahol csak tudott, fát ültetett. Balatonfüreden lévő villájának kertje is dúskált a szebbnél szebb növényekben. A füredi fürdő igazgatója, Écsy László sokszor írt neki, hogy gondozzák a fáit, amikor nincs ott, egyben várják is, hogy újabbakat ültessen. 1881. november 27-i levelében ez áll: „[…] a fügék becsinyállásahoz adtam trágyát, a Rózsák mind bevagynak kötve s pedig allol vattával, feliül Zsúppal, tehát rendbe van már most minden, mit lehetett, lehajtott a Rózsák közül szép lassan, hogy elne törjenek hát csak nem jösz füredre? a jó időben lehetne fákat ültetni […]”
Valószínűleg Jókai volt az, aki íróként műveiben a legtöbb – több mint ezerféle! – növényt különböztetett meg. Legszebben talán az 1884-ben megjelenő Negyven év viszhangja című önéletrajzi írásában fogalmazza meg a fákhoz fűződő viszonyát: „És mostan, legvégül, hadd szóljak rólatok, leghívebb munkatársaim, segítőim, gyámolítóm: édes szép zöld fáim! akiket ültettem, magjáról neveltem, ójtva idomítottam: égnek emelkedő földi társak. Ti tudjátok, mennyit suttogtatok nekem? mennyi gondolatot hullattatok alá virágaitokkal? hányszor kerestem nálatok eszmét, felüdülést? mennyi álmot, ábrándot árnyékoltatok be? egész világ üldözése ellen hogy rejtettetek el? szívnek nehéz háborgásait hogy csendesítettétek el? Ha egyszer valaki idejön, azt kérdeni, miért tudtam többet dolgozni nyáron, mint télen, mondjátok el neki, hogy ti is ott voltatok akkor. A szabad természet volt az én sokatírásomnak legfőbb, legmélyebb titka!”
Saját ültetésű fáiból a svábhegyi Jókai-kertben még jelenleg is áll egy hatalmas juhar-, néhány hárs- és egy körtefa. Természet iránti szeretete nemcsak Jókai Mór szavaiban, hanem életformájában is jelen volt. Csendes tanúságtétel ez arról a különös, bensőséges kapcsolatról, ami az ember és a növények világa között létrejöhet.
F. G.