A hegyvidéki „honfoglalás” – Jókai Mór kerületi birtokai
Kevésbé köztudott, hogy a ma ismert Jókai-kerten és híres svábhegyi villáján kívül Jókai Mórnak számos birtoka volt a Hegyvidéken, s nemcsak kertészkedett, hanem a szó szoros értelmében gazdálkodott is. A Normafánál, az Orbán-hegyen és a Kútvölgyben is vásárolt telkeket, ahol vetett, aratott, zöldséget, gyümölcsöt termesztett. Mostani számunkban ezekről a területekről és a hozzájuk kapcsolódó történetekről lesz szó.
Jókai Mór életében az 1853-ban megvett svábhegyi birtok csak az első lépés volt hegyvidéki „honfoglalásában”. Az 1860-as évektől további területeket vásárolt részben vagy egészben gazdálkodási célokra. Budakeszi határában, a János-hegy lábánál például egy közel 12 holdas szántót szerzett, ahol szénát, zabot, takarmányrépát termesztett állatai számára és kiváló minőségű búzát a pesti piacra.
Jókai egyik unokahúga, Jókay Jolán – Jókai bátyja, Károly lánya – részletesen leírja ennek a történetét: „A hatvanas évek elején vettek egy szántóföldet a Normafa mellett, 11 holdat, azon volt egy kis erdőrészlet, azt úgy nevezte bátyám: a csalit. Nagyon szerette ezt a kis földet, termett rajta széna, répa a teheneknek, zab a lovaknak és tiszta búza. Emlékezem az első aratásra, boldog volt, mint a gyermek, hogy ő a saját szántóföldjén aratott. Befogtak a parasztszekérbe, egy kis szalmát tettek a kocsi hátuljába, arra pokrócot és arra ült Róza néni és a kis Róza, én bátyám mellett, aki hajtott, egy deszkán. A majoros előre ment gyalog. Róza néninek is igen tetszett a szép kilátás a hegyekre és a szép termés, még a lábán levő gabona, de a széna már össze volt boglyába rakva.
Bátyám elvitt mindenhova az erdőbe, ott minden növényt megmutogatott, hogy melyiknek mi a tulajdonsága. A turbánliliom igen szép, de nagyon mérges, a szaszaparilla nagyon ritka helyen terem, csak a jó földet szereti, az iglicgilice virágja jó herbateának köhögés ellen, a pipitér hasfájás és gyomorrontás ellen. Összeszedtünk egy nagy rakás mindenféle gyomfélét tövestül és odahaza elültettük, de sohasem fogamzott meg. Erre azt szokta mondani, lám, mennyivel jobb föld a szántóföldje, mint itt a háznál lévő.
Azután gombázni mentünk, nagyon szerette a tinóru-gombát tojással, kucsmagombát hússal töltve, korálgombát tejfelben dinsztelve. Úgy örült, ha tudtunk egy kis kosárkával hazavinni és a magunkszedte gombákat nagy élvezettel ette, azt szokta mondani: Nem cserélek még a római pápával sem, mert az még nem evett a magaszedte gombájából olyan jóizüt, mint én. Ezt nevezem uraságnak, hogy az ember a saját földjén szedett gombából lakmározhat! […] Mikor a szénát behozták, kimentünk, hogy ha megrakják a szekeret, bátyám hajtja a lovakat. Nagyon szerette a friss szénaszagot. Azt szokta mondani, amit a tót: Ha én úr volnám, háj enném, zsír innám és minden nap uj szénás szekér megaludnám. Bizony jó is a friss szénás szekéren pihenni. A szántóföld szélénél, a Budákeszi-uton volt a fakereszt, melyhez a fát Móric bácsitól kérte el a budakeszi Johann. […]
Mikor az aratás volt, estefelé mindig kimentünk megnézni, hogy mennyi a kereszt? Bátyám jegyezte kis noteszébe, hogy hány kereszt a buza és hány a zab. A nyomtatást a magunk lovai végezték, a zabot parasztok csépelték. Róza néni nagyon sajnálta a cséplőket, hogy a napon, a nagy melegben mily nehéz munkát végeznek. Mindig küldött nekik egy-egy ital bort, de azok nem voltak oly tiszta borhoz szokva, mind lerészegedett és úgy összevesztek a majorossal, hogy késsel mentek egymásnak […]
Gyönyörű szép, kövérszemű rózsaszín búza termett a hegyen, beküldte a budai vásárra és eladták. Nyolcvan forintot kapott érte; mily öröme volt a búzája árán! Sok évig maga kezelte a földet, de később beleunt, mert nap-nap után nehezebb volt napszámost kapni, végre kiadta felesbe sváboknak, de azok nagyon megcsalták, nekik mindig volt termésük, de mire a felezésre került a sor, akkorra már mindent elhordták, csak az alja maradt ott. Nagyon bántotta Róza nénit, hogy őket mindenki megcsalja, így 1886-ban eladták Krén Károlynak.”
A széna és a zab többször megjelent Jókai humorlapjaiban is. Az egyikben Kakas Márton a pokolban címmel olvashatjuk a svábhegyi majorosok esetét: „Ekkor kilenc svábhegyi majoros nyitott rám ajtót egymás után. Mind a kilenc azt mondta, hogy »Elfogyott a széna meg a zab!« Az ítéletnap trombitájának hangja nem irtóztatóbb ennél a mondásnál. Hát már a túlvilágon is azzal fog engem üldözni az egész világ majorosa, hogy »Elfogyott a széna meg a zab?«”
A területet egyébként már korábban el akarta adni Jókai, 1877. július 26-i levelében meg is írta Hegedűs Sándornak, hogy értékesítse a földet: „Az ára ugyanaz (minimális) a hogy én vettem. 12 centrális hold: 2100 forint.” Lehet, hogy ekkor még csak azért állt ez a szándékában, mert Hegedűséknek tartozott 3000 forinttal. Végül azonban csak 1886-ban adta el a földet. A Pesti Naplóban jelent meg 1886. március 21-én, hogy „Jókai Mór és neje I. ker. Istenhegyen 1. telke (Normafa, Budakeszi út). 2200 frért, ifj. Krenn Károly és nejére.”
Az 1860-as években az író két szőlőbirtokot vásárolt az Orbán-hegyen és Kútvölgyben, összesen négy holdon, veteményessel és gyümölcsössel együtt. A kútvölgyi birtoka a mai Felső svábhegyi út 8. és a Padka utca 29. alatt, míg az orbánhegyi a mai Thomán István utca–Sólyom utca–Kakukk lépcső–Kakukk út határolta területen húzódott.
A noteszeiben feljegyezte, hogy 1866-ban a kútvölgyi szőlőben 48 akó, az Orbán-hegyen 43 akó bor termett. Az akót 54,3 literrel számolva ez összesen közel 50 hektoliter, amit 8 hordóban tárolt, fajta szerint is elkülönítve a két szőlőből származó bort. Az Orbán-hegyről főként siller, a Kútvölgyből fehérbora származott, a teljes mennyiség közel egyötöde préselt bor volt.
Jókay Jolán így emlékezett vissza ezekre az időkre: „Szüretkor rendesen négy órakor keltünk fel, mert míg a reggeli elkészült, addig össze kellett szedni az eltevő szőlőhöz való kosarakat, az ennivalóhoz külön és azokhoz ismét külön, amelyeket elküldözött ösmerőseinek. A szüretelők mind svábok voltak. Fuvarosunk az öreg Krén Károly volt, ő hordta ki a kádakat, melyekben a legyömöszölt szőlőt hazavitték. A présháznál várta bátyám és néni a megrakott szekeret, mindkettőjük előtt nagy kék vászonkötény, fejükön nagy kerek szalmakalap. Megvárták, míg a gyömöszölt szőlőt mind fel nem öntötték a présre, addig vagy bátyám vagy néni ott őrizte, nehogy baj történjen […]
Rendkívül édes, zamatos szőlőnk volt, oly sárga, mint az arany. Ha a szőlő érni kezdett, gyakran lement bátyám megnézni és engem rendesen magával vitt. Én egy kis kosarat vittem, melybe ő maga metszette le az érett, szép hamvas szőlőt, amit néninek vittünk haza. Oly szépen tudta kosárba rakni zöld levelek közé az érett gyümölcsöt, hogy bátran ki lehetett volna állítani. Szép fehér kezével rendezgette a kosárba rakott gyümölcsöt.
Volt az orbánhegyi szőlőben egy kis gunyhó, hova szüret alkalmával bebújtunk, de meg ott is ebédeltünk. Egyszer szintén leballagtunk szőlőért, de alig hogy leérünk a szőlőbe, iszonyú zivatar jön felénk. Na most mit tegyünk? Bátyám hamar szed néhány fürt szőlőt, hogy üres kosárral ne menjünk haza, de nem sokat szedhetett, mert nagy cseppekkel kezdett esni. Hamar beszaladtunk a gunyhóba, de ott nem volt semmi, mint egy marokra való szalma, amit a napszámosok a szőlőkötözésből otthagytak, ablak helyett egy kis nyílás, amin bevert az eső, a gunyhó tetején minden zsindely mellett csörgött ránk a viz, iszonyú dörgés és villámcsapkodás körülöttünk. [...] Egyszer csak hallunk nagy sebes lépteket, hát a majoros rohan le egy esernyővel, melyet Róza néni küldött utánunk. Az esernyőnek hasznát vettük a gunyhóban, mert ott még akkor is esett, mikor már kint elállt az cső. Estére, mire hazavergődtünk, csupa sár és viz volt minden ruhánk. Szegény Róza néni szörnyen ijedezett, hogy mi lett velünk.”
Végül 1865-ben egy újabb négyholdas üres telket vettek meg Jókaiék közvetlenül a Költő utcai villájukkal szemben, a Benza-ház mellett, amely a mai Költő utca 28. alatti terület volt. Jókay Jolán szerint a házaspár Debrecenből kapott száz aranyat, a felét Jókai egy színdarab prológjáért, a másik felét pedig Laborfalvi Róza a játékáért.
„Kertünk alatt, a Benza háza mellett volt egy négyholdas üres telek, amely egy budai polgár özvegyasszonyé volt, aki nagyon rá volt szorulva a pénzre és akinek a Svábhegyen nagyon sok földje és erdeje volt, a Kútvölgytől, ahol most a fogaskerekű vasút jár, a Városmajorig minden az övé volt. Ezt az egész hegyoldalt erdőstől 600 forintért kínálta bátyámnak, hogy vegye meg, de ő drágálta: – Én azokért a rongyos cserfákért adjak 600 forintot és hogy hozom el onnét a fát? Mert út nem volt, csak egy mély járatlan árok. Húsz forintot fizetett egész évre, hogy a tehenek ott legelhettek, de a szegény asszony nagyon el volt adósodva és kérte bátyámat, hogy legalább a szomszédban levő telkét vegye meg, azt is odaadja 600 forintért. Bácsi gondolkodott, hogy jó lenne biz az, de Róza néni azt mondta, minek vegyék meg, elég azzal bajoskodni, ami már megvan. Mert akkor már megvolt az orbánhegyi szőlő, a kútvölgyi szőlő és a Normafa-úti 14 hold szántóföld. De bátyám azt mondta, nem lesz azzal semmi baj, bevetik lucernával, lesz téli és nyári takarmány a tehenek számára. így csakugyan megvették 600 forintért, éppen annyit kaptak a 100 aranyért. Mikor kifizették a vételárat, azt mondja bátyám: – Látod, kedvesem, ezt úgy deklamáltuk össze, te meg én!”
Jókai Mór halálakor már csak két hegyvidéki ingatlan volt a nevén: a legendás svábhegyi kert és a Költő utca 28. alatti telek. Ám azt mindenképpen büszkén írhatjuk, hogy nemcsak otthonra lelt itt, a környékünkön, de aktív földművelőként, borászként hozzájárult a vidék arculatának alakításához is.
F. G.