HEGYVIDÉKI LEVEGŐ - Maros András: 21-es busz, zárt csoport

Nem gondolom, hogy a mobiltelefon kihangosítóját arra találták ki, amit a 21-es buszon művelnek vele. Walkie-talkie-nak használják. Csak amíg a walkie-talkie-n beszélők takarékosan bánnak a szavakkal – többnyire utasításokat és visszajelzéseket adnak –, addig a mobil a teljes életanyag hordozója lett. Az egyik fél a buszon üvölt, a másik a telefon hangszórójából recseg vissza az utasok közé. Kivel mi van, ki mit csinál, mit csináljon helyette. Hova menjen, hova ne menjen. Mikorra érjen oda, kit hozzon, kit ne. Ki kit várjon meg és hol, melyikük hozza a műanyag villát. A műanyag villa kényes pont: volt, hogy senki sem hozott, legközelebb meg persze mindenki hozott, el kellett osztogatni a végén. Hogy ki a felelős, ha nincs villa, és ugyanaz-e a felelős, ha túl sok a villa. A beszélgetés szemrehányásba fordult. Hogy miért nem telefonált előbb, aki nem telefonált előbb, mert ha előbb telefonál, most nem kéne belemenni olyanokba, amiknek az elemzése igazából felesleges, tudniillik már késő, most már mindegy. (Ahhoz képest, hogy már mindegy, a téma kitart a Pethényi úttól az Őzike közig.)

Ezzel párhuzamosan egy másik utas markából, telefonja hangszórójából, tanácstalan férfi kiáltása hallatszik – egyre hangosabban, egyre elkeseredettebben. Egy boltból jelentkezik; nem tudja, felfelé vagy lefelé kerekítse a derékbőséget, tudniillik az a szám, amit a buszon ülő nő megadott, nem létezik, van nagyobb, van kisebb, de az nincs. Legyen a kisebb, mondja a nő. Biztos? Biztos. A férfi óvatosságra inti a nőt, szerinte lelassult a fogyása a februári gyors kezdéshez képest, így ő a maga részéről a nagyobbat javasolja.

De nemcsak vita van a buszon, a sima közlés is népszerű. Van ez a Sanyi, például. Ez a lökött Tóni. Hát miért megy ki köntösben az erkélyre? Hogy az istenbe nem gondol arra, hogy az egész környék róla fog beszélni? Meg találgatni, hogy mi után van éppen. Hogy mitől kívánja meg azt a szál cigit, pont abban az öltözékben (ha azt egyáltalán öltözéknek lehet nevezni).

Hol fáj, mikor kezdődött – ez már egy másik walkie-talkie-téma –, és mit mondott rá az orvos, és mit mondott a másik orvos, és mit szólt hozzá a gyógyszerész és az alagsorban élő férfi. Akinek a felesége ugyanígy volt, de már jobban van. Egyébként a gyulladásérték akkor is jó volt, amikor már alig bírt felkelni, a tükrözés viszont elmaradt, mert nem volt „rendesen előkészítve”; azóta sincs lelet, új időpontot kell kérni, de mire ebből megint vizsgálat lesz, addigra az orvos nyugdíjba megy.

És ez még csak a reggeli járat.

A délutáni műszak más. Nem a hangerő miatt, az nem változik, egész nap tartja a sztenderd hangos szintet, másban van a változás: a témákban és a beszédmódban. Fáradtabbak a hangok. Nem halkabbak – nyomottabbak. Sűrűbbek, sötétebbek. És kevesebb a türelem. Már nincs kedv pontosítani, árnyalni. Visszakérdezni meg egyenesen lehetetlen, ugyanis a nap során benntartott sérelmek jellemzően egyirányú közléssel, monológ formában robbannak ki, és legtöbbször visszavonhatatlan ténymegállapításokban érnek véget. Például az állatorvos nem ért a macskákhoz. Az ügyvezető hazudik. A közértes bunkó. A futár nem azt hozta ki. A tanárnő kivételez. A szomszéd nem köszön. A mesterember nem azt építette be, plusz nem adott számlát. A nagymuter megint beleszólt. A kertész nem rakta vissza a kapukulcsot. A postás direkt nem csengetett.

Az elhangzottakat odaképzeli, összerakja, kibogozza, továbbszövi, újraírja a hallgatóság. És egyébként hozzá is szólhatna. Miért ne? Odavethetné valaki, hogy ez nálunk is pont így megy. Erre felbátorodnának az emberek, és jönne még több komment. Lehetne a 21-es busz a közösségi média offline „felülete”, egy zárt csoport, ahol nincs moderátor, nincs algoritmus. Az üvöltés maga a megosztás. Aki halkan beszél, szűkebb kört ér el. Egy oldalra pillantó mosoly: az a lájk. A tartalom nem azt találja meg, akit érdekel, hanem azt, aki nem tud elmenekülni előle.

Egyetlen kiszállási lehetőség van: a leszállás.