A cím csak ócska szóvicc

Tame Impala: Deadbeat

Vannak, akik egész karrierjük alatt ugyanazt a dalt próbálják megírni, ugyanolyan jól, mint elsőre. Ramones, AC/DC, Motörhead. És vannak, akik nem. Sportot űznek abból, hogy mindig másképp hangozzanak. Bowie, Radiohead, Talk Talk. És hát közéjük tartozik az ausztrál Tame Imapala is, ezt régóta tudjuk. Az új LP azonban az eddigieknél is jelentősebb eltérést hozott a megszólalásban: a pszichedelikus rockkal induló „zenekar” ötödjére egy house-lemezt adott ki. Már a borító és a cím is sejteti azt a komoly váltást, ami a stúdióban egyszemélyes projektnek számító Kevin Parkernél történt: azaz hogy apa lett. Ám a lelassulást sejtető cím ócska szóvicc, az abból következő apukás ütem pedig becsapás. Parker az ausztrál szabadtéri rave-ek hatására tempós tánczenére váltott (amiről legalább a nyolcvanas évek vége óta tudjuk ugyebár, hogy az új pszichedélia maga), és a személyesebb szövegekben ugyan reflektál az életében beálló változásokra, de a zenéje ettől még megy tovább a maga útján. Garázsos neopszichedélia elsőre, annak space rockos továbbfejlesztése a tízes évek egyik legünnepeltebb lemezén, majd a már sztárstátuszban elkészített és nagyon várt folytatásban egy szintipopos irányváltás, de még erősen pszichedelikus rétegekkel. Az első lesajnált Tame Impala-album, a 2020-as The Slow Rush még tovább ment, és chillwave-es, balári beates, lusta nyári nu-disco lemezként állt helyt – annál, aki képes volt venni a korábbi kanyarokat. Most meg elektronikus tánczene, négynegyed, révedés van. És ez, úgy tűnik, nagyon nem jön be a kritikusoknak. Pedig Parker nem felejtett el zenét készíteni, csak más a megközelítése. Az eddigi kidolgozottságot, perfekt hangképet hiányolják, akik azt palástolják, hogy a rock helyett a house-zal van gondjuk. Én meg azt mondom, hogy a korai Tame Impaláról nem hittem el, hogy zenekar, mert stúdióban nem is jött át, hogy ritmusszekció hozza a groove-ot. Itt van lüktetés, maradt a neopszichedéliából is (ahogyan az éneket effektezi Parker), egyáltalán nem rossz lemez ez. (2025, Columbia/Sony)

The Lemonheads: Love Chant

Vannak, akiknek 30-40 év kell, hogy új lemezt adjanak ki. Az ABBA-tól Vashti Bunyanon át az MC5-ig sokáig lehetne sorolni a példákat. A rekorder Dean Gitter, akinek 1957-ben megjelenő albuma és 2014-es „visszatérése” között 57 év telt el. Evan Dandóval, a Lemonheads egyetlen állandó tagjával, vezetőjével is ez a helyzet. Technikailag ugyan jelent meg Lemonheads-album az elmúlt húsz évben, de azok mind feldolgozásokat tartalmaztak. Persze Dando azokban is nagyon jó, remek hangján úgy tud dallamokat csavarni, ahogyan csak nagyon kevesen. De egy saját dalos album már 2006 óta várt a sorára. És előtte is volt tíz év szünet két Lemonheads között. Dando punk rockkal startolt a nyolcvanas évek végén, és hányaveti power popos, folkos indie rockkal futott be a kilencvenes évek elején. Ő volt a színtér poszterfiúja, Kurt Cobain halála után pedig a következő, akiről azt gondoltuk, hogy a drogok áldozatává válhat. Sztárstátuszát eltékozolta, remek lemezekkel (Car Button Cloth – 1996, Baby I’m Bored – 2003) ugyan egy darabig a felszínen maradt, de az élete hullámvasúttá vált. Legutóbbi mélypontjáról egy brazil nő húzta ki, és délre költözve annyira rendbe jött, hogy ismét kiadott egy albumot. A lemez teljesen oké egy ilyen visszatérés alkalmából – persze az, hogy a Love Chant az elmúlt két évtized lenyomata, túlzás. Benne vannak a mélypontok, szép ívet írnak le a szövegek a mostani állapotig. Zeneileg Dando nagyjából ott folytatja, ahol a 2006-os, punk rockos, telivér albummal abbahagyta. Sok riff, kettőzött lábdobok, inkább tempó, mint melankólia, a második felében egészen szép számok is. Olyan comeback, ami után lehet várni – és hinni – a folytatást. (Fire, 2025)

BJ