„Gyerekműsorok”, amik generációkat gátoltak a fejlődésben

Szimat Szörény, a szupereb

Hazánkban a rendszerváltás előtt a kisüsti, a Technokol Rapid és a romlott lecsókolbász nagyjából kimerítették az extrém tudatmódosítók tárházát. A megroggyant vasfüggöny jóvoltából azonban a médiamunkások egyre egzotikusabb játékszerekből nyerhettek inspirációt.

Ennek minden korábbinál egyértelműbb bizonyítéka volt a Szimat Szörény, a szupereb, amelynek az ötletgazdája belátta: komoly jogi és logisztikai problémákba ütközne, ha Tasnádi Péter óvodalátogatások keretében mesélne a késő 80-as évek makkos cipős, válltöméses, Bundesliga-frizurás alvilágáról. Ráadásul előadásai aligha indítanának el bárkit is az impresszionista festészethez vezető úton, ezért célravezetőbb, ha a gyerkőcöket embertestű kutya/macskafejű csernobili kentaurok vezetik be a stricik és a taxisok misztikus világába.

Megszületett hát Szimat Szörény, aki könyörtelenül felvette a harcot a cicalányokat futtató Vizoviczki Buksival, és halált megvető bátorsággal apportírozta az éjszakai klubokra hajított jugoszláv gránátokat. Mindemellett különös figyelmet szentelt Gyárfás Morzsira, aki gyakran került összeütközésbe a videókazettákkal csencselő Fenyő Rexivel. A sorozat kriminalisztikai felvilágosító jellegét tehát érteni véljük, ugyanakkor reméljük, hogy az alkotók a forgatás végeztével szabadon bocsátották Kern András túszul ejtett tengerimalacát, aki orgánumával asszisztált ehhez az audiovizuális maghasadáshoz.

 

A hegy gyomrában

– Schulzéné, maga ölte meg a házmestert? (Snitt a vallatószobán kívülre, Derrick komor arccal kilép.) – Harry, Schulzéné konyakot kér. (Végefőcím.)

A retikülszemű felügyelő ehhez hasonló kalandjait már gyerekkorunkban is megmosolyogtuk, pedig a Magyar Televízió vezetősége úgy tekintett a Derrickre, mint szigorúan felnőtteknek szánt, vérfagyasztó tartalomra. Ellenben A hegy gyomrában című új-zélandi sorozatra mindennemű lelkiismeret-furdalás nélkül akasztotta rá az „ifjúsági” titulust, ami arra utalt, hogy a programigazgató Pennywise bohóc minden jóindulatával viszonyult a gyerekekhez. Ám ahelyett, hogy metszőollóval szúrta volna ki a focilabdájukat, netán C64-es dobozba csomagolt kötött pulóvert ajándékozott volna nekik, zokszó nélkül hagyta, hogy a szóban forgó széria vasárnap délelőttönként kerüljön adásba.

A főhősök egy ikerpár, Rachel és Theo, akik nyári vakációjuk alatt felkeltik egy szakállas idegen úr érdeklődését. Szerencsére az illető nem a Zsolti bácsi becenévre hallgat, hanem az EZO TV körzeti megbízottja, és mint ilyen, felismeri a gyerekekben rejlő paranormális képességeket.

Rövidesen összeütközésbe kerülnek a helyi Wilbeforce klánnal, amelynek tagjai temetkezési vállalkozónak adják ki magukat, és csak annyiban különböznek a Zámbó családtól, hogy fél kiló zöld elpöfékelése után sem képesek egy jót vigyorogni. Bizonyos időközönként ugyanakkor arcuk mállásnak indul, és átalakulnak kétméteres tintahal-puli hibriddé, miközben világuralmi terveket szövögetnek. És akkor még egy szót sem ejtettünk a főcímzenéről, amelyet jó eséllyel maga Pándy András komponált az amstetteni rém hangstúdiónak berendezett pincéjében.

 

Mátyás, a házimanó

Márpedig a vodka-Xanax-koktél szürcsölgetése Szécsi Pál legszebb dallamaira nem lehet az ötvenes elvált nők privilégiuma, kedélyállapotukat átélhetővé kell tenni az óvodások számára is! Vélhetőleg ez volt az a gondolat, aminek a hatására világra jött Mátyás, a házimanó, és megkezdte cseppet sem áldásos tevékenységét.

Bár ez utóbbi kifejezés többszörös idézőjelben értendő, az egérszürke amorf gnóm történetei ugyanis mintha csak egy másnapos bérszámfejtő fejéből pattantak volna ki január első hétfőjén: Mátyás egy konyhai lefolyó alatti junkietanyán élt, kalandjai pedig kimerültek abban, hogy a parkban tett séta közben elkapta az eső, majd hazaérve ágyba zuhant, miután brandyvel(!) turbózta fel kakaóját. Mindeközben – hogy az alkotók ne végezzenek félmunkát a gyermeki psziché szőnyegbombázása során – fejéből ágaskodó kezeivel szolidan túrta apró orrát.

Gyerekként már eleve komoly kihívást jelentett, hogy szimpátiát érezzünk valakivel, akinek az eredeti neve (Murun Buchstansangur) hasonlóan cseng, mintha valaki részegen olvasna fel a Necronomiconból, a 23 epizódnyi masszív nyomasztás azonban végleg betette a kaput nálunk. Csak remélni tudjuk, hogy a mérsékelten szerethető kreatúra végül egy recés strandpapucs alatt lelte halálát.

 

Szekrénymesék

A Szekrénymesék – amelyet méltatlanul ritkán emlegetnek a legnyomasztóbb gyerekműsorok dobogósai között – megválaszolta a soha senki által fel nem tett kérdést: milyen bábfilmeket rendezett volna Tim Burton, ha elveszíti minden humorérzékét, karaktereinek pedig saját kezűleg adja be első heroinadagját? A 6-7 perces epizódok helyszíne egy Mari nevezetű szekrény volt, ahol korábban jó eséllyel a martfűi rém is tárolt néhány hullát.

A szocialista antikkereskedést idéző helyet még depresszívebbé tette a természetes D-vitamintól 100 százalékban mentes környezet, a sápadt horrorbábok és Sinkó László narrációja, aki ezúttal még meggyőzőbben hozta Hannibal Lecter karakterét. (Miközben lelki szemeink előtt lebegett a szinkronrendező mája, szép, nagy szemű babbal szervírozva.) A főcímzene pedig a Szekrénymesék esetében is megért volna egy (fekete) misét, ami után felettébb disszonánsnak hatott a Paprika Jancsival ágyba vonuló Tévé Maci látványa.

Kirsch András