Hegyvidéki levegő - Tamás Zsuzsa: Viszlát, Bianka!

Biankának megvolt a módszere a becsúsztatásra. Vonalkóddal fölfele, fenékkel befele, a nyakánál fogva. Türelmesen. A gépre bízta, hogy magába szívja az üveget, műanyag palackot, alumíniumdobozt. Vagyis bízta volna, ha sorra került volna, de előtte a bácsi nem boldogult a kis zacskónyi visszaváltandójával.

A bácsinak nem volt technikája. Pontosabban nem volt jó technikája. Bianka megfigyelte, ahogyan szinte hajítja a palackokat, abban a hitben, hogy gyorsan és lendületesen kell dobnia, mintegy túljárva a gép eszén. Nem együttműködve vele. A gép nem díjazta ezt a hozzáállást, minduntalan visszaöklendezte a torkába hajított üvegeket, a bácsi pedig minden egyes alkalommal szentségelt.

– Hát ez nem lehet igaz, a szentséges úristenit neki, a kú…

Itt egy olyan jelzős szerkezet következett volna, amelyet gépre alkalmazni tulajdonképpen mulatságos, egyébiránt pedig rövid u-val kell mondani, de a bácsi az Úr nevének szájára vételénél is nagyobb véteknek érezhette, hogy valakinek – valaminek – az édesanyját szidja, ezért egy hosszúra nyújtott ú után elharapta a szidalmat, és rövid időre nyugalmat erőltetve magára ismét próbálkozott. A nyugalom épp csak a következő visszaöklendezett üvegig tartott, a bácsi megint egy hosszú ú-nál harapta el mondandóját.

Bianka megsajnálta az öreget. Menjen oda, segítsen neki? Magyarázza el, hogy kell? Vagy egyszerűen csak hívja fel magára a figyelmet, hátha a bácsi maga kér segítséget?

Megköszörülte a torkát. A gép épp nagy csörömpölve elnyelt egy üveget, az öregúr nem hallotta a diszkrét jelzést. Bianka ismét megköszörülte a torkát. A bácsi épp egy újabb palackkal próbálkozott, természetesen visszajött, természetesen már szitkozódni kezdett, amikor hirtelen beléhasított, hogy nincs egyedül, és röstelkedve hátrafordult.

– Elnézést kérek! – mondta őszintén szégyenkezve. – Az agyamra megy! – intett fejével a gép felé. Bianka úgy döntött, nem szégyeníti meg még jobban az öregurat, és megértően bólintott.

– Tényleg őrjítő.

Kivárta a maradék négy palackot.

Nagy sóhajjal, kezében mobiltelefonnal lépett a géphez. Ami azt illeti, az azonosítás részét annyira ő sem szerette, az akadozó mobilnetet, a nehezen felismerhető QR-kódot, a valószínűleg nem elég jó technikát, amellyel a telefont a nyílásba helyezte. De amikor a gép név szerint köszöntötte, az megnyugvással töltötte el, és az immáron háromszáznyolcvanegy darab visszaváltott italcsomagolására is büszke volt, meg a tizenkilencezer-ötven forintjára, ami a bankszámlájára érkezett – sajnos nem egy összegben. De akkor is.

Egyébként a visszaváltható palackok nagyobb részét valójában a barátja ürítette ki, Bianka ugyanis inkább rostos üdítőket vett magának, papírdobozosokat, néha egy-egy szénsavmentes ásványvizet. A barátja viszont nem szerette visszahozni az üvegeket.

Még nem érzett rá, gondolta Bianka, és megfogta az első palackot, majd óvatosan, vonalkóddal fölfele, fenékkel befele, a nyakánál fogva a gépbe helyezte. A gép szépen magába szívta a palackot, a számláló ugrott egyet, ötven forint, Bianka már fogta is a másodikat.

A teli szatyorból még csak három palack csúszott le a gép torkán, amikor a negyedik, érthetetlen módon, visszajött. Bianka óvatosan megfogta, kiemelte, majd a szokásos mozdulattal visszahelyezte a gépbe. Megint visszajött.

– Mi a fene… – szaladt ki Bianka száján, és idegesen hátrapillantott.

Legnagyobb riadalmára állt mögötte valaki. Mióta lehet itt? Bianka hirtelen úgy érezte magát, mint akit rajtakaptak.

Ismét megfogta a negyedik palackot, ami egyébként egy rostos üdítős palack volt, gyerekeknek szánt ital csomagolása, ő vette magának. Még nem volt gyerekük, nem is voltak házasok.

Bianka egyáltalán nem akart arra a videóra gondolni, amit a barátja mutatott neki pár napja, de amint próbálta elűzni a gondolatot, mind tisztábban látta maga előtt: a szegényes költségvetésből forgatott filmalkotásban egy kondigép volt hivatott jelezni, hogy a cselekmény edzőteremben játszódik, valamint a gép előtt szerencsétlenkedő nő „sportos” öltözete. Ez a sportos öltözet, ami egy feszülős topból és egy feszülős rövidnaciból állt, csodák csodája, beakadt a gépbe, és a nő, ejnye, nem szabadult. Jaj-jaj, nem szabadul. Most mi lesz.

Az lett, hogy bejött egy izmos kis fickó, és megkérdezte, segíthet-e. A nő megköszönte a felkínált segítséget, a kis mokány azonban nem boldogult a jaj-jaj-de-szerencsétlen beakadással, ellenben a sportos (feszülős) öltözet egyre nagyobb hatással volt rá, mígnem…

Hogy pontosan mi is történt a jaj-jaj-de-szorult-helyzetű nő és a kis mokány között, azt Bianka nem tudta meg, mert rászólt a barátjára, hogy azonnal kapcsolja ki ezt az akármit, és remegő hangon kérdezte meg, hogy ezt most miért kellett. Miért mutatta ezt neki.

– Nem volt ismerős? – kérdezte röhögve a barátja. – A pasi! Nem volt ismerős?

– Honnan lett volna ismerős? – kérdezte Bianka, komolyan megbántva.

– Biztos, hogy nem?

– Biztos!

– Előttünk állt a sorban. A pasi, a közértben. Előttünk állt a sorban – nevetett a barátja.

Bianka nem emlékezett rá.

Most viszont hirtelen összeállt a kép. A kis mokány a filmben kopasz volt, biztos ez is egy jelzés akart lenni, hogy milyen sportos. Vagy… na, mindegy. De pár napja a sorban rövid haja volt, és úristen, rövid haja van most is.

Bianka még egyszer próbálkozott a rostos üdítős palackkal. Megint visszajött.

– Segíthetek? – kérdezte a háta mögött álló, rövid hajú férfi.

– Köszönöm, nem! – vágta rá Bianka, és a százötven forinttal nem törődve sietve távozott.