HEGYVIDÉKI LEVEGŐ - Maros András: Dán bicikli

Háromváltóssal fel a Böszörményin. Elméletben nem vészes: a legkönnyebbre kell kapcsolni. Minimális az emelkedő, harminc alattiaknak váltó sem kell, ők sima pályakerékpárral felmennek. És nem azt mondják, hogy felmennek, csak mennek. Leszedik az igekötőt, vagy másikat raknak oda, mondjuk a végig-et. Nekik a Normafa a fel.

Kálmán negyvenkilenc, de mondhatna ötvenötöt, sőt többet is, elhinnék.
Vett egy kerékpárt. Bár figyelmeztették, nem ez a legjobb évszak a városi biciklizéssel való ismerkedéshez, azt mondta, nem fél, aláöltözik; különben meg van abban báj, ha az ember nyakába zúdul az őszi budapesti monszun. Aki ilyet állít, azt nem érdemes győzködni. Ilyet hallva a jóakaró legfeljebb azt kívánja, tapasztalja meg saját bőrén Kálmán, miről beszél, ázzon ronggyá, akkor talán jobb belátásra tér, és csak tavasszal, az első élesebb madárfüttyre gurítja elő a biciklit a szánkótárolóból.

Végül nem az őszi monszun lett a baj, hanem a Böszörményi út. Hazajutni a kerékpárboltból: ez lett a kihívás. Alig fél órával a bicikli átvétele után már azon tépelődött, volt-e értelme megvenni, ha haza se tud jutni vele. Háromváltós, elvileg elég, a boltos mondta, hogy elég, ismeri a Böszörményit, oda bőven jó, meg hát különben se vegyen már az ember hegyi bringát, hogy eljusson a Stromfeld Aurél út tövéig.

Már a Királyhágó tér előtt kifulladt. A járdán kitámasztotta a csillogó, sötétszürke bringát – dán gyártmányú, városi. Lihegve a térdére hajolt, és várta, míg visszatér belé annyi erő, hogy felegyenesedjen, és végig tudja gondolni, mi történik vele – ilyen pulzussal, abban a testtartásban ez nem ment: a kognitív hozzáférés megszűnt, a memóriafolyamatok leálltak. Úgy kapkodta a levegőt, mint a Tour de France hegyi futama végén a szakaszgyőztes Jonas Vingegaard. (Dán biciklihez dán hasonlat.)

Amint pulzusa kétszázhúszról száznyolcvanra mérséklődött, elkezdett gondolkodni. Végigvette, rokonain és barátain kívül ki mindenkinek számolt be a környéken a kerékpárvásárlásról. Hát, bizony, igencsak szétkürtölte a hírt. Mindenkit arra biztatott, hogy kövesse a példáját, sosem késő.

Amikor pulzusa már csak százhatvan körül járt, azon töprengett, melyik megoldás tűnik kevésbé kellemetlennek mások előtt: ha feltolja a Böszörményin az új biciklit, vagy ha azt látják, hogy minden erejét megfeszítve, kidagadó homloki erekkel, nyögve-kiabálva, három kilométer per órás sebességgel felteker, ide-oda billenő kormánnyal, éppen csak egyensúlyban maradva, miközben autók dudálnak rá, hogy ne kacsázzon, babakocsis anyák előzik meg kényelmes sétával. A szégyenteljes tolás vagy a halálközeli szenvedés igazolja jobban azt a vonzó, környezetbarát és egészséges életformát, amit nemrég oly meggyőzően vázolt fel. Az ember, aki eddig hangos köszönéssel üdvözölt mindenkit, akit ismert, bárkit felvett a 61-es megállójában autóval – „Pattanj be, leviszlek a Széllre!”, vagy „Gyere, felviszlek a Márton Áronra!” –, most bujkál a fél világ elől.

Akkor is haza kell jutnia valahogy!

Láncolja itt le a biciklit, és gyalogoljon? De mi van, ha annak is lesz szemtanúja? Pont, amikor rátekerné a láncra a számzárat, mögé lép a Laczkó Jani, az őszi bringázás első számú ellenzője, hogy helló, hahó. Egyébként meg mi van, ha most, ebben a pillanatban is épp őt lesi valaki? A gondolattól pánikba esett, sietve körbepillantott, és bár nem látott ismerőst, nem zárta ki, hogy valaki egy oszlop mögül figyeli a szenvedését.

Miért nem azt a másik lakást vették meg?, sopánkodott Kálmán. Az itt van, egy köpésre, konkrétan ott, ni. Nézték a feleségével, tetszett is nekik, egy hibája volt, a hálószobában nem volt ablak... Ami Kálmánt akkor sem zavarta, és most, ahogy – százharmincötös pulzussal – visszagondolt rá, sem találta problémásnak. Az ember eleve sötétben alszik, nem? A felesége viszont elfogadhatatlannak találta, meg különben is feljebb szeretett volna lakni. Kálmán felesége hat éve lelépett egy plasztikai sebésszel, de tessék, most megint itt van, könyörtelenül visszanyúl, jelen van, őmiatta szenved Kálmán a Böszörményi első harmadánál. Ha akkor kicsit elnézőbb a nő, és megveszik a lakást az ablaktalan hálóval, már majdnem otthon lenne. Akkor csak áttolná a zebrán a biciklit, onnan még tíz méter, ha azalatt összefut ismerőssel, megmondja neki, hogy a KRESZ szerint jár el a tolással. Ha szóba kerül.

Minél kevesebb időt tölteni a Böszörményin, minél kevesebb lehetőséget adni rá, hogy leszólítsák: ez volt a vezérelv, ennek kellett alárendelnie a döntést, hogy tolja-e, vagy tekerje. És azzal, hogy ezt kijelölte magának, egyúttal megszületett az elhatározás: tolni kell. Mert úgy gyorsabban halad, mintha az úttesten tekerne. Arra is kitalált valamit, ha megkérdezik, miért tolja – azért, mert nem kell mindig rohanni, néha jólesik egy kicsit lelassulni.

Sokakban az a képzet él, hogy ha nem néznek semerre, őket sem látják. Kálmán is hitt ebben. Kiiktatta a látóterét. Nem volt könnyű tolni, súlyosabb volt a váz, mint gondolta. És ezt a vázat majd valahogy fel kell juttatnia a magasföldszinti tárolóig, kézben! A lift nem áll meg ott, más kérdés, hogy be sem férne a liftbe. Ha valamilyen csoda folytán mégis beférne, felviszi az elsőre, és a kerekein lepattogtatja a félemeletre.

Abban a pillanatban, hogy a házba belépett, kinyílt a liftajtó. Hárman tódultak ki, mindhárman megrohamozták az új kerékpárt. Körbevették, simogatták. „Nahát, fantasztikus!” „Végre!” „Balesetmentes közlekedést!” Egy férfi leguggolt, a fogaskerekeket tanulmányozta, hozzáértően hümmögött. Kálmán szerencséjére a biciklit vizsgálták, őrá senki sem volt kíváncsi. Ha csak egyvalaki rápillantott volna, átkerül a fókusz: „Minden rendben?”, „Jól vagy?”, „Segítsünk valamiben?” Csatakosan, csapzottan, a fáradságtól le-lecsukódó szemmel állt Kálmán a kerékpárja mellett, mint akit fosztogatók üldöztek hazáig.

Percekkel később könny fakadt bágyadt szeméből, ahogy erőlködve felnyomta a bringát a magasföldszintre. Nem fért be a liftbe. Begurította a szánkótárolóba, két pókhálós szárítóállvány mögé, a bobok közé, a sarokba. Tavasszal újra megpróbáljuk, mondta a biciklinek, addig rákészülök. Aztán rácsukta a tároló ajtaját.