A kalapok nem zsiványkodnak

A My Fair Lady és a Hello, Dolly! gyönyörű képi világa elevenedhet meg előttünk, ahogyan Virág Anna kalapkészítő műhelyében beszélgetünk Angliáról, Amerikáról, hagyományokról, stílusokról jövőről. Audrey Hepburn és Barbra Streisand méretes fejfedői, az Ascoti Derby kalapkölteményei jelenhetnek meg lelki szemeink előtt, különösen ha hölgyek vagyunk – ami ebben az esetben nem áll fenn.

Ám otthon meséltünk a Krisztina körúti műhelyről és az Anna által szóba hozott Royal Ascotról, az öt napig tartó, háromszáz éves lóversenysorozatról, amelynek világhódító része a Ladies Day. Madárfészket vagy lóversenypályát is a fejükre vesznek ilyenkor a fényűzés és feltűnés világbajnokai, nem csoda hát, ha a derbiről egy My Fair Lady-jelenet jut az eszébe a született feleségeknek.

Nekünk pedig az, hogy mintha a harmadik szerelmünkben, a Hello, Dollyban is kulcsszerepe lenne a kalapoknak. És valóban így van, Irene Molloy kalapboltja a bonyodalmak egyik helyszíne New Yorkban.

Filmeknek, cirkusznak, porcelánbabáknak

Mindezzel részben már meg is válaszoltuk a kérdést: kiknek, mi célból készíthet kalapokat egy kihalófélben lévő, mégis túlélésre hivatott mesterség elkötelezett híve? Kosztümös és nem kosztümös filmeknek, olyan sorozatoknak, mint a Netflixen az Eric, tévéprodukcióknak, mint a Sztárban Sztár, előadásokhoz, például a Szegedi Nemzeti Színháznak, aztán hazánk legrégibb utazócirkuszának, a százéves Eötvösnek, vagy éppen hagyományőrzőknek.

„A legaranyosabb megrendelőm fejdíszeket kért a porcelánbabáihoz, amelyeket versenyekre visz – meséli Anna, aki a kedvességével mintha maga is a Hello, Dollyból lépett volna ki. – Színészeknek, zenészeknek is készítek kalapokat, az ügyfélkörömben fiatalok is vannak, de a legtöbb vevőm középkorú. Persze idősebbek is jönnek, nagyjából 30-tól 90 éves korig hordanak ma kalapot. A nyolcvanas években a nagyszüleim még viselték, a két nagyanyám az esküvőmre kalapot vett fel, de édesanyám már nem volt rá hajlandó. A figyelmet is felhívhatja magára egy kalap, ugyanakkor férfiak és nők is beletartoznak a vevőkörömbe. Az egyharmaduk férfi, nekik egy elegáns szalmakalap a nyári napvédelmet is szolgálhatja. Többségükben alighanem jómódú emberek, akik kalapot készítettnek. Hozzám Budapestről és vidékről is érkeznek vevők, de külföldön élő magyaroknak is adok el, sőt külföldieknek is, nemzetközi vásárokon. Folyamatosan jön valamilyen megrendelés, ám amíg egy fodrászhoz visszajárnak havonta a törzsvendégek, esküvője jó esetben csak egyszer van az embereknek, az esküvői szezon pedig minden évben lemegy az ősz elején.”

Esküvőre, időre

Meg is érkezünk ahhoz a vevőkörhöz, amely a vállalkozás életrevalóságának egyik biztosítéka.

„Esküvők esetében egy héttel korábban már készen vagyok, hogy legyen idő a felpróbálásra, miattam senki ne idegeskedjen – folytatja Virág Anna. – Én sem működök jól stressz alatt. Gimnáziumi éveimben és az egyetem elején még én is mindent az utolsó pillanatra hagytam, de az nem nekem való. És nem is vagyok éjjeli bagoly, inkább hajnalban felkelek, hál'istennek, jól be tudom osztani az időmet. A határidőkkel nincs gond, olyan még nem fordult elő, hogy valami ne lett volna kész időre.”

Olyan viszont már előfordult, hogy nem kellett dolgozni, mégis ment előre az üzlet: egy most készülő francia film stábja a műhely eszközparkját kölcsönözte ki. Érdekes lehet majd viszontlátni a képsorokon, ugyanakkor, mint Anna mondja, arra különösebben nem lehet büszke, hiszen nincs benne a munkája.

„Kalapos biztos nem leszek”

„Nyolctól fél négyig általában itt vagyok a műhelyben, de ha a férjemet kérdezi, ő azt mondja, éjjel-nappal dolgozom. Ha a gyermekemet orvoshoz kell vinni délelőtt, legfeljebb később fejezem be a munkát, élvezem a vállalkozói létet. Ha pedig SOS szükség van valamire, hétvégén is megoldom. A férjem víziója szerint álmomban is kalapokat készítek, és valóban huszonnégy órás agymunkát végzek, technikai kihívások járnak a fejemben” – mondja Anna, egy tizenkilenc és egy tizenhét éves fiú, valamint egy tizenöt éves lány édesanyja.

Továbbviszi-e valaki a mesterséget? – vetjük fel neki.

„A kislányom nagyon ügyes, de erőltetni nem fogom. Ha magától szeretné, az más. Eleinte otthon dolgoztam, hétévesen figyelte, hogy mit csinálok, majd bejelentette, hogy elkészíti a saját kalapját. Egy az egyben utánozni tudta a mozdulataimat, most viszont már kamasz, és azt mondja: »kalapos biztos nem leszek«”.

Iskola és papírok nélkül

Az édesanya viszont művészettörténészként és némettanárként választott magának új hivatást, Bara Marianne hatására, akihez először vásárolni ment, amikor meglátta nála a régi formákat.

„Anyósom tanította az egyik lányát, ő pedig beengedett a műhelyébe. Nem minden lelkes érdeklődőnek adatik meg hasonló, én két évig jártam hozzá. A nyolcvanas években intézményi szinten bezárt Magyarországon a képzés, így már nem is tudtam volna iskolába járni. Anno három évig tartott az alapok megtanulása, és még két évig a mesterképzés, üzletvitelt is tanítottak, aminek én is örültem volna. Mivel már nem létezett képzés, papírt sem tudtam szerezni, rettegtem is az elején, hogy kontár vagyok. Hatvan éve biztos nem nézték volna jó szemmel, hogy így vág bele valaki” – mondja Virág Anna.

Négy éve elindult az oktatás a tradicionális iskolarendszeren kívüli képzéseket, tanfolyamokat tartó Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen. Virág Anna elvitte néhány munkáját Várhegyi Évához, amelyek láttán ezt a választ kapta: „Magának már nem fontos idejárnia.” A kalapkészítő faformákat viszont átvehette Marácz Csabától, aki már tizennégy évesen az édesapja mellett állhatott, és hatvan éven át dolgozott; a tudását pedig többek között Annának adta tovább. Mindezzel együtt egy vállalkozásba belefogni, az bátorság kérdése is.

Az ötéves terv

„Leültem megbeszélni a férjemmel, de más vállalkozókkal, ékszerkészítővel, asztalossal vagy Várhegyi Évával is, hogy belevágnék – mesél a kezdetekről Anna. – Mindenki azt mondta, két-három évre szükség lesz az ismertséghez, és öt évre ahhoz, hogy anyagilag is beérjen. Én azt mondtam otthon, adok rá magamnak öt évet, 2018-tól. Közben tartottam még néhány nyelvórát, de a negyedik évben már annyi munkám lett, hogy elengedtem a tanítást. Tényleg az ötödik évben kezdett megtérülni a befektetett munka és pénz, de anyagilag nem is volt magasan a léc, hiszen pedagógusi fizetést hagytam ott. Itt fegyelmezési probléma sincs, a kalapok nem zsiványkodnak…”

Anna a kihívást látja mindenben: nemhogy nem probléma számára az új tanulása, új anyagok megismerése, de folyamatosan keresi is az újat, például a 3D-s nyomtatás beépítését a munkájába. A keresletről azért hozzáteszi, itthon egyetlen olyan kalapost ismer, aki önálló boltot fenntartva csak saját tervezésű, készítésű kalapot árul. Máshol az áru egy része importból származik, ezért olcsóbb és drágább termék választására is nyílik lehetőség. Az egyedi készítésű kalapok 40-100 ezer forintba kerülnek, Anna szerint táskára könnyebben kiadnak ennyi pénzt a hölgyek, ráadásul azt szeretik sokan – nem csak itthon –, ami szép is, minőségi is, olcsó is, és azonnal vihető.

Ausztráliától Texason át Itáliáig

Ha szétnézünk a világban, kiderül, hogy Ausztráliában nagyon komoly kalapos kultúrát találunk, de Amerikában sincs gond a kereslettel, ha Texasra és a cowboykalapokra gondolunk, Anna elmondása szerint. Olaszországban és a napos országokban a nyári napsütés miatt maradhatott divat a kalap, Londonban viszont már árnyaltabb a kép, szűkült a vásárlói réteg. Anna az év elején az angol királyi családnak dolgozó Sahar Freemantle-nél járt, hogy továbbképezze magát.

„Nem volt nehéz bejutni, de én is tudtam újat mutatni neki – mondja. – Ráírtam néhány mesterre itthon, ketten visszaírtak, hogy mehetek, de kurzusokat is nyitnak kint a kalapkészítők. Megtiszteltetésnek veszik, ha felkérik őket a tanításra, egymást is elismerik, és bátran felhívják, ha nem tudnak valamit, nyitottak a tudásra. Én itthon már tartottam workshopot fejdíszekről, a divat- és tervezőszakmában tanuló fiatalok is felkerestek szakmai kérdésekkel, ha például diplomamunkában kellett segíteni. Nem hinném, hogy megrövidülnék ettől, ilyen együttműködés örömet jelent számomra is.”

Arday Attila