Kis műanyag, nagy gond
Lényegében láthatatlan és elpusztíthatatlan, mi termeljük, és mi is betegszünk meg tőle – ez a mikroműanyag. Mindenütt jelen van: az ételünkben, italunkban, a környezetünkben és a testünkben is. Az biztos, hogy káros, de még a leghaladóbb kutatások sem tudják megbecsülni, mennyire. Eközben bármelyikünk – különösebb erőfeszítés nélkül – képes lehet arra, hogy korlátozza a keletkezését.
Mikroműanyag-szennyezésnek az 5 milliméternél kisebb hulladékdarabokat nevezik. Az igazi problémát életünkben azonban nem ezek, hanem a néhány mikrométeres – gyakran adalékanyagokat és szerves szennyeződéseket is hordozó – részecskék jelentik. Legfőbb forrásuk a műszálas ruhák kopása, egyes kozmetikumok és a műanyaghulladék aprózódása, szétesése. Mivel a műanyag csodálatosan tartós, így mikroszkopikus méretre hasadt darabkái is örökké velünk lesznek, még ha nem is látjuk ezeket.
Nem látják az állatok sem, amelyek elfogyasztják és a szervezetükben felhalmozzák, hogy aztán a tápláléklánc csúcsán álló embernek is jusson belőle. Egy WWF-tanulmány szerint körülbelül 20 kilogramm mikroműanyag jut a szervezetünkbe életünk során, ami heti 0,5-1 grammot jelent.
Mit okoz?
Magyarországnak nincs tengere, de ezzel nem tudjuk távol tartani magunktól a problémát. A Dunában például évente 1500 tonna a lebegő műanyagok mennyisége, míg a Tisza vizében ennél sokkal több plasztikdarab sodródik, ráadásul többségük a legkisebb, legveszélyesebb mérettartományba tartozik.
A részecskék azonban nemcsak a vízben vannak jelen, hanem a levegőben is. Egy nemzetközi összehasonlító kutatás szerint a középmezőnybe tartozó Budapesten naponta mintegy 300 mikroműanyag-részecske rakódik le négyzetméterenként, és ez sejtetni engedi, hogy mennyi parányi plasztik van a levegőben, amit folyamatosan belélegzünk.
A táplálkozás és a légzés során a szervezetbe jutó mikroműanyagok áthatolnak a bélfalon, és a véráramba bekerülve a szervezet minden szegletébe eljutnak. Mivel viszonylag új a jelenség, a tünetek lassan alakulnak ki, és a hatások mögött nehéz bizonyítani a kiváltó okot, ezért megdönthetetlen egészségügyi kockázatokat sem könnyű azonosítani. Az azonban már bizonyított, hogy gyulladások, hormonháztartási problémák és daganatos betegségek alakulhatnak ki hatásukra. Emellett az idegrendszeri panaszok és az emelkedő stressz-szint mögött is megbújhatnak ilyen okok.
Bár egy hat évvel ezelőtti kutatásban az Egészségügyi Világszervezet (WHO) még arról írt, hogy a mikroműanyagok nem jelentenek egészségi kockázatot, ma már arra hívják fel a figyelmet, hogy a literenként akár több száz láthatatlan szemcsét tartalmazó palackozott vizet csak szükséghelyzetekben szabadna inni. A csapvíz sem mentes ezektől a részecskéktől, de nagyságrendekkel kevesebb (köbméterenként néhány szemcse) van benne, ezért ennek fogyasztását kellene népszerűsítenie a hatóságoknak.
Mit lehet tenni?
Több jelentős kezdeményezés, törvényi változtatás indult már, például a szívószálak, műanyag poharak, evőeszközök és nejlonzacskók forgalmának korlátozása, de ez csak a keletkezés ütemét lassítja. Több országban – például néhány európai államban, Ruandában, Kaliforniában vagy Hawaiin – betiltották a műanyag csomagolóanyagok használatát. Gondolhatnánk, hogy a probléma kezelése a hulladékgazdálkodás hatásköre, de a lerakók hízlalása éppúgy nem perspektíva, miként az égetés sem.
A műanyagszennyezés kérdésének kulcsa nem a központi szabályozásban, hanem a fogyasztói magatartásban rejlik. A vásárló szabadon dönthet úgy, hogy a lebomló csomagolású árukat választja, sokszor használható kosárban – akár kerékpárral – viszi haza megvett termékeket, és a csomagolásmentes cikkeket, a természetes alapanyagú ruhákat részesíti előnyben, ami drasztikusan csökkenti a keletkező mikroműanyag-szennyezést. A palackos italok kiváltása szintén jelentősen hozzájárul az egészségünkhöz, és nem is igazán igényel komoly áldozatot. Ma már néhány perc kereséssel lehet találni kifejezetten környezettudatos cégeket, amelyek szem előtt tartják a mikroműanyag-termelés mértékét.
BI.
Napi 4 palacknyi hulladékot termelünk
Az Eurostat kutatása szerint néhány éve minden uniós állampolgárra évi 36 kg csomagolási műanyaghulladék-termelés jutott. Sajnos a magyarok az átlagnál rosszabb teljesítményt nyújtanak, ami azt jelenti, hogy nagyjából évente 1580 (!) másfél literes pillepalacknak megfelelő szeméthegyet termelünk fejenként. Ez az érték napi 4,3 palacknak felel meg. Ebben a percben minden kedves olvasó azt mondja, hogy „én ugyan nem!” De valahogy mégis létrejön ez a mennyiség. Nem beszélve arról, hogy – még a nálunk fejlettebb országokat is a statisztikába számítva – ennek csak a bő harmada hasznosul újra. Nálunk pedig még annyi sem.