A menő art pop és az érzelmes soul

Rosalía: Lux

A 2010-es évek végére sok trend uralkodott a popzenében, de kettő az addigiaknál jóval hangsúlyosabb volt. Már néhány éve a fiatalok kezébe került a hatalom, és minden korábbinál határozottabban és hatásosabban járták a maguk útját a női előadók is. Ugyanakkor egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy végleg vége az angolszász hegemóniának. Nincs helyhez kötöttség, mindenki mindenkivel kollaborálhat a föld bármely pontján. A K-pop és Afrika előretörése mellett az ernyőstílusként emlegetett latin pop uralkodott. Mindezt egy személyben emelte új szintre a spanyol Rosalía, amikor elképesztően látványos klipekkel és forradalmi hatású zenével ellenállást nem tűrve robbant be 2018-ban. A korábbi debütáló lemezén még a flamenco új iskoláját játszotta kiemelkedő tehetséggel, de az El Mal Querer slágerei már latin r&b-vel, experimentális poppal ezen is dobtak egy nagyot – hogy mást ne mondjunk, volt olyan dala, amiben motorhangok adták a ritmust. Világhódítás. Azt, hogy a tehetsége nem kérészéletű, a négy évvel későbbi harmadik album, a Motomami erősítette meg, amin meg a reggaetonon csavart egyet. Legújabb lemeze az év egyik legjobban várt LP-je, ennek megfelelően ismét egy nagyszabású, ötletdús klip vezette fel a Luxot. Björk vendégszereplésével. Igen, Rosalía ma már annyira megbecsült és – ezzel az új lemezzel is bizonyítja – olyan szintű tehetség, mint az artisztikus popzenét évtizedekig uraló izlandi énekesnő. A Lux kacifántos ritmusok helyett szellősen használt alaphangszerekkel, annál nagyobb szabású szimfonikus hangszereléssel és a kiemelkedő énekkel tüntet. Érzelmi hullámvasút, nagy ívű remekmű, az év egyik kiemelkedő albuma. (2025, Columbia/Sony)

Mavis Staples: Sad And Beautiful World

Szinte toposz a popzenében, hogy egykori jelentős előadók hosszabb kihagyás, lejtő, feledés után visszatérnek egy perfekt, mindenkit megnyerő albummal karrierjük alkonyán. Johnny Cash, Bob Dylan, Robert Wyatt, hosszan lehetne sorolni. A soulzenében különösen sok az ilyen visszatérés: Solomon Burke, Isaac Hayes, Bobby Womack. Sőt, számos olyan énekes is akad, akit időskorára lényegesen nagyobb tisztelet vett körbe, mint fiatalon: Charles Bradley, Sharon Jones, Lee Fields. Mavis Staples valahová a két csoport közé helyezhető el. Már gyerekként tagja volt az ötvenes években a híres gospeles-soulos családi zenekarnak, a The Staple Singersnek (amellyel a Rock And Roll Hall Of Fame-be is bekerült). A hatvanas–hetvenes évek fordulóján értek fel a művészi csúcsra, de ekkoriban Mavis Staples két kiváló deep soul/southern soulos, fúvósdús, szenvedélyes szólólemezt is kiadott. Aztán a zenekarnak is leáldozott, és a szórványos szólólemezek sem arattak sikert – még azok sem, amiket Prince rakott össze neki a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején. Aztán 2004-ben, amikor a revival soul mozgalom a Daptone kiadó környékén elkezdett hullámokat verni (és ez elvezetett Amy Winehouse, valamint Adele ultrasikeres retrosouljához), Mavis Staples a semmiből kiadott egy karrier-újraindító albumot, amit onnantól sűrűn követtek a nívós soulos-funkos további LP-k. Különösen a 2007-es We’ll Never Turn Back kapott jó kritikákat. Aztán megint egy kicsit eltűnt Staples, de hat év után most egy olyan albummal állt elő, amin egyrészt minden dal feldolgozás – de mindet úgy adja elő, mintha neki írták volna –, másrészt annyira időtlen, makulátlan az egész, hogy ez is simán ott van év legjobbjai között. Minden ízében tökéletes előadás, érzelmekre ható soulzene. Szükségtelen a korral előhozakodni, de 86 évesen ez hátborzongató teljesítmény. (2025, Anti-)

BJ