Az apás szülés atyjából lett távoli tengerek kormányosa

Háborús veteránként szálltak be észak-koreai gyerekek az 1956-os forradalomba, a magyarok oldalán. Európában soha nem látott módon harcoltak a szovjet tankok ellen, házilag készített, a konyhából és a kamrából szerzett eszközökkel.

„Letörték a palacsintasütő nyelét, és lefelé fordítva kitették az úttestre, hogy a tankokból aknáknak nézzék őket – meséli egykori távol-keleti osztálytársairól dr. Marton István az autójában, mialatt Bimbó úti otthonából a Városmajor felé tartunk. – A tankok inkább felkanyarodtak a járdára, de a házakból felugrottak rájuk a koreai fiúk, és baracklekvárt húztak a periszkópjukra, hogy semmit se lássanak. Közben benzint öntöttek a légszívóba, és meggyújtották… A gerillaháború profi szakértőinek számítottak, sokkal céltudatosabbak voltak, mint mások. Három-négy évnyi tapasztalatot szereztek előtte a koreai háborúban, miután ott elkövették azt a bűnt, hogy gyerekkatonákat is bevetettek. Nem jártak iskolába, 1953-tól szovjet kezdeményezésre küldték el őket tanulni a szocialista országokba, tízen jártak az osztályunkba, a Városmajorba. Megszerettük őket, egyikükkel olyan barátságba kerültem, hogy a nagymamámnál kapott zsíros kenyereket, aki itt lakott velünk a Csaba utcában, a cselédszobában.”

Szőke Szikla, galerik, gipszek

Meg is érkezünk egykori otthonába, a Krisztina körút és a Csaba utca sarkán álló ház udvarába, ahol negyven éve nem járt. Bemutat a segítő szándékkal kérdezősködő szomszédoknak, a lépcsőházba belépő, nála két évvel idősebb, 85 éves úriembernek – Kodály Zoltán másodunokatestvérének –, merthogy megismeri őket. Egymásra csodálkoznak, mi pedig csak azt kérdezzük magunkban, a nagyvárosban hogyan szakadhatnak el ennyire még mindig egymás közelében élő emberek. Miért nem tartunk szomszédtalálkozókat? Persze tudjuk, az általános iskolás osztálytalálkozók is ritkák.

„Vidéken elképzelhetetlen, hogy ennyi ideig ne lássák egymást ismerősök – folytatja Marton István. – Itt rabló-pandúroztunk, számháborúztunk, ipiapacsoztunk, és mindennap fociztunk a Városmajorban, amikor a Kós Károly által tervezett iskolából hazajöttünk. Velünk játszott Mészöly Kálmán, aki a Szamos utca 6.-ban lakott, és már akkor is úgy futballozott, hogy kiérdemelte volna a Szőke Szikla becenevet.”

Az Ignotus utcában megmutatja a legjobb búvóhelyet, a régi templomépület oldalában. Aztán áttérünk vadabb területekre.

„Mi az utcán nőttünk fel. Galerikbe szerveződtünk, ilyen volt a Kalefi Galeri, ami a Széll Kálmán – akkor Moszkva – térhez kötődött, kimondottan rendszerellenes fiatalokból állt. Mi voltunk a Majori Galeri, előre megbeszéltük a bunyókat, de nem okoztunk sérülést a másiknak. Féltünk is a rendőrségtől, kés soha nem került elő. Ha pedig valamilyen baleset ért valakit akár futball, verekedés vagy bringázás közben, ment a saját lábán a János kórházba gipszeltetni. És mindenkinek mindenhez értenie kellett, a bicikliket nemcsak javítottuk, hanem építettük is: az egyikünknél találtunk hozzá egy jó vázat, a másikunknál egy pedált, a harmadikunknál egy féket.”

Haslövés sízés közben

„Na mondja el édes fiam mikor, hol, hogyan lőtték hasba – szólt gúnyos mosolyt villantva a rendőrnő.

– Kit, engem? – kérdeztem értetlenül.

– Neem, a római pápát.

– Engem sose lőttek hasba kérem.

– Akkor miért operálta a doktor január 3-án lőtt sebbel?

– Nekem síbalesetem volt, kilukadt a hasam, azért operáltak – mondtam megszeppenve.

– Síbaleset?? Áthatoló hasi sérülés, itt van leírva a hivatalos kórházi zárójelentésben, ugye, doktor úr? – lobogtatta a kísérőmtől átvett papírt. – Itt van: »Áll. sí sérülés által okozott áthatoló hasfali sérülés miatt exploratív laparotómiát végeztünk éter maszk narkózisban. A beleket áttekintve sérülés nem látható, máj, lép épnek tűnik, réteges hasfalzárás, drain. 7. napon láztalanul elbocsátjuk, kapocs és varrat szedés a 10. napon.« Szóval, hol lőttek meg? – fordult kedvesebb, tegező hangon hozzám a hölgy.

– Kérem nekem tényleg síbalesetem volt.

– Na mesélj! – mordult keményebben rám.

– Háát január legelső napjaiban nagy hó esett, aztán a nap is kisütött, láttuk, hogy jár a Fogas, hát a Tomival felmentünk a Svábhegyre síelni.”

Mindez Marton István egyik könyvében olvasható 1956-ról, ami mindent megváltoztatott. Magyarország akár el is veszíthette volna ezt a családot, hiszen megegyeztek: disszidálnak, ha a Csaba utcai ház megsérül a forradalomban – a közelben lévő telefonközpontot ugyanis folyamatosan lőtték a szovjetek a hegyek felől.

A ház egyben maradt, István azonban a következő télen valóban brutálisan megsérült, amikor síbotokból szlalompályát tűztek ki a Normafa közelében, hogy versenyezzenek. Ezért vette szűken a kanyart, ám a léc sarka kiütötte az egyik botot, heggyel felfelé beleállt a hóba, ő pedig belesiklott. A vérzésre rászorította a kezét, beszaladtak a közeli bentlakós iskolába, ahol egy nővér átmenetileg ellátta „valami porral” a sebet, majd a János kórházat ajánlotta. Felült hát a fogaskerekűre, és bement.

A többi már történelem. Mivel 1957 elején még szórványos ellenállási gócokkal, lövöldözéssel lehetett találkozni Budapesten, márciustól, mint írja, „a rendszer kezdte összegyűjteni az információkat a megbízhatatlan, potenciálisan ellenséges személyekről. Ennek kapcsán a kórházi műtéti naplókat, zárójelentéseket is átvizsgálva kutattak a forradalmárokkal kollaboráló orvosok és az általuk ellátott ellenforradalmárok után. Az a kiváló sebész – nem tudom a nevét – aki engem operált, ebbe a szórásba esett bele, és az én valóban különös sérülésem ellátása sodorta bajba. A tizennyolc ágyas kórteremben legalább tízen valóban a harci események sérültjei voltak, a mellettem fekvő Tihamér lábát repeszsérülés miatt amputálni kellett.”

Antall Józseftől a kardszárnyú delfinekig

A megtorlás szelídebb változataként Antall Józsefet büntetésből a Toldy Ferenc Gimnáziumba helyezték át, így lett Marton István történelemtanára. A későbbi miniszterelnök ekkor még magázódott tíz évvel fiatalabb diákjaival, de érettségi után azonnal összetegeződött velük, a tanórákat közös sörözések váltották fel, ragyogó humorával színesítve.

Marton István viszont a priusza miatt kiváló tanulmányi eredményekkel sem tanulhatott tovább mérnöknek, hiába akart hajókat építeni. Édesapja kapcsolatai révén felvették az orvostudományi egyetemre, így orvos lett. Szülész-nőgyógyász, aki angliai évek után meghonosította itthon az ott természetesnek tekintett családközpontú apás szülést, akkor még erős szakmai ellenszélben.

Hajókat pedig nem tervez, hanem kormányoz, diákéveiben a Balatonon tanult, vitorlásversenyző és profi skipper (kapitány) lett, akire a tél közeledtével most is számítanak a felső tízezer tagjai a Karib-térségben és a Földközi-tengeren. Bimbó úti otthonában az általa írt szakkönyvek között külön élmény kézbe venni A nagy átkelés című kötetet, háromszor átvitt ugyanis vitorlást az Atlanti-óceánon.

Mindezt hallva felcsillan a szemünk, hogy a kalandjairól meséljen, de azt mondja az óceánról: „Dögunalom. Ha a Kanári-szigeteken beledobsz valamit, az áramlatokkal előbb-utóbb Kubában köt ki. Az orkákkal viszont vigyázni kell: Gibraltár fölött, a portugál vizeken él egy családjuk, amelyet jobb elkerülni. Elkezdik lökdösni a kormányt, léket kaphat a hajó, és elsüllyed. Pedig senkit sem akarnak bántani. Csak játszani szeretnének.”

Arday Attila

Születésről, szerelemről, háborúról

Angliában nem tudott volna élni Marton István, hiányzott neki a Balaton és a magyar nők szépsége. A független India és Pakisztán kialakulása után a rasszizmussal is találkozott Nagy-Britanniában, olyan egészségügyi intézményekben járt, amelyekben nem alkalmaztak külföldieket, főleg színesbőrűeket. A tanulási lehetőségekkel viszont élt, és hazahozott egy új szemléletet, amiben a pácienseket partnernek tekintik.

„Az apás szülések bevezetésekor mindenki keresztbe tett nekem, kivéve a pácienseket – mondja az orvosprofesszor. – Sosem propagáltuk ezeket a szüléseket, de szóbeszédben elterjedt a hírük, Ranschburg Jenő pszichológus is megemlítette a tévében. A kollégák közül is sokan utáltak, mert elhoztuk tőlük a krémet, Czeizel Endre, Sinkovits Imre és Hegedűs Csaba családtagjai is nálunk szültek.” A MÁV Kórházban bevezetett újításról egy korábbi interjúban így fogalmaz: „drámai változást okozott: a szülőszobán nem gyerekek születtek, hanem családok”.

Az Intimitáskalauz hölgyeknek, uraknak című sikerkönyvébe a martondr.hu oldalon is belenézhetünk, így feltárul egyik további szakterülete, az öregedés, amihez a saját életét is bemutatja. „Célnak, feladatnak kell lennie – mondja. – Aki nem talál magának, az pótcselekvésekbe menekül, elhízik, mindenféle baja lesz, és meghal. Pedig mindenki felelős önmagáért; ne dohányozzon, mozogjon, jól táplálkozzon, sok nyers zöldséget, gyümölcsöt egyen, és ne száradjon ki. Motiváció, társaság, közösség kell; bármilyen kicsi szerep is fontos, hogy legyen értelme az életnek. Mesélni például a gyerekeknek a fiatalkorodról, ’56-ról, a háborúról, a szerelemről.”