Barázda 10.21

Taylor Swift: The Life Of A Showgirl

Negyedszázada írok lemezkritikákat, valószínűleg túl vagyok több mint kétezer album recenzióján. Lehúzónak, gúnyosnak, negatívnak lenni a világ legegyszerűbb feladata. Röhejesen egyszerű, nem érdemes időt pazarolni rá. Taylor Swiftnek, a világ pillanatnyilag legnagyobb popsztárjának az október elején megjelenő friss albumát valósággal gyűlöletcunami sújtja, tinta helyett epét töltöttek a tollakba a zsurnaliszták, az önjelölt fröcsögők, de még a rajongók egy része is. Oké, Taylor Swiftnek, a világ legnagyobb popsztárjának a legújabb albuma nem jó. Mondjuk a legtöbb albuma sem jó. De ez esetben nem érdemes különösebben elveszni a széles közönségigény, ízlés és zenefogyasztás általános és az életműre szabható (bermuda) háromszögében. Sokkal érdekesebb azon elmélkedni, hogy a jó és rossz ízlés definiálható-e, vagy sem. Celine Dion Let’s Talk About Love című, szerény fogadtatású, 1997-es felnőttpopalbuma apropóján született egy letehetetlen tanulmány a téma filozófiai, társadalmi, esztétikai oldaláról – alighanem erről a Swift-lemezről is lehetne évek múlva hasonló indíttatásból írni egy ilyet. Swift középutas hangjával, átlagon felüli dallamaival, a mainstream country pophoz képest kitárulkozóbb szövegeivel emelkedett ki, a minden egyéb másban mérhető legszélesebb közönségigényeket pedig a legtökéletesebben elégítette ki. Aztán sztárkorától kezdve a legnagyobb slágergyárosok segítették. Amikor először zuhanni kezdett az ázsiója, akkor indie-körökben is elfogadott lemezekkel hitelesítette magát újra, szabadságharcolt korábbi kiadójával, az elmúlt öt évben (majdnem) mindenből jól jött ki. A rendes soralbumai ugyan kezdtek kilúgozódni, de ez sem készítette elő a terepet ennek a mostani fogadtatásnak. Taylor Swiftnek, a világ legnagyobb popsztárjának a legújabb lemeze nem jó – de azért annyival nem rosszabb az előzőeknél, mint amennyire erről szól most minden a zenei világban. Ártalmatlan, semmilyen popzene, mint a legtöbb terméke (alkotása), ismét Max Martin slágermágus már nagyon régóta divatjamúlt megoldásaival, hangzásaival. Itt most az is vonatszerencsétlenség – a dalszövegek –, amiben még jellemzően jó Swift. Huh, továbbra is nagyon könnyű egy privilegizált ember teljesítményét lekezelni. Rajongani is könnyű érte. Ez a kegyetlen hullámvasút a popzene. (2025, Republic/Universal)

Blawan: SickElixir

Ha valaki Taylor Swift ellentétjét szeretné hallani, akkor tegye fel az új Blawan-lemezt. Zene, amit kivetetnének a szüleid a lejátszóból. Már persze ha nem olyan jó fejek, hogy ők is ott voltak 2013-ban az A38-on, amikor először lehetett itthon azt mondani, hogy: „Ma van Blawan!” (elnézést). A brit producer-dj posztdubstepes, csörömpölős technóval tűnt fel, leghíresebb dala (Why They Hide Their Bodies Under My Garage?) tényleg mindenkinek levitte a fejét 2012-ben egy buliban. Indítsuk el most azonnal, és ugyanúgy leviszi. Extra hangzás, amit még az elmúlt évek egyik legjobb zajos posztpunkzenekara, a Gilla Band is szuperül feldolgozott. A tánczenében megszokott módon Blawan sokáig csak maxikat, EP-ket adott ki. Első nagylemeze 2018-ban jelent meg Wet Will Always Dry címmel, és ugyan nem tartalmazott annyira újító zenét, mint amit a 2010-es évek elején jegyzett, de közben igen tisztességes iparitechno-klubzenész lett belőle. Hét évet kellett várni a következő albumra, és ez a borítóján színes galambokkal csábító anyag ismét csavart egyet a Blawan-megszólaláson. A korai basses dalainak, az általa sajátosan dekonstruált uk-garage-nek, technónak egy keményen pattogó, szürreális, komplex változatát rakta össze. Zenét, amit van, akivel kivetetnének, hogy ez nem zene. És van, aki kortól és más korlátoktól függetlenül bele tud veszni, mert agybizsergető. (2025, XL Recordings)

BJ