Bujkálás és megmenekülés: egy kert feltárja háborús titkait

Gyönyörű, dideregtető októberi vasárnap délután ismerhette meg újból – korlátozott számban – a közönség a Városmajor utca 54. történelmét, egy zsidó család és megannyi gyermek bujkálásának elbeszélését. Bár az üldözöttek nagy része végül túlélte a háborút és a nyilas korszakot, véletlenül sem passzol ide a hepiend kifejezés; a bújtatottak között volt gyermek, aki vérhasban meghalt, egy húszéves hölgy pedig sérülés következtében elvérzett.

Minderről Váradi Zsófia, a Lili és Rut projekt vezetője beszélt a regisztráció után a kertbe, lépcsőházba, óvóhelyre beengedett harminc-negyven embernek; a hely adottságai – a patinás villákkal körülvett kert, a szűk csigalépcső és pincelejáró – miatt ennyien vehettek részt a sétán, habár az érdeklődés nagyobb volt. De a lemaradók is történelmi mélységekbe juthatnak a projekt honlapján, a liliesrut.hu weboldalon, amelyre Zsófia többször is felhívta a figyelmet, és amelyet valóban személyes történetek, dokumentumok, fotók és videók sokaságával látott el.

A személyes érintettség átjárta az eseményt is, hiszen az „Egy kert feltárja titkait” bejárás szervezője és vezetője anyai ági nagyszüleinek drámájáról mesélt, mikrofonnal, kihangosítva, szükség esetén – a lépcsőházba és az óvóhelyre – kettéosztva a társaságot.

Nyilas a szomszédban

A kert két oldalán látható villában a Sztehlo–Árkay család és a Preisich család lakott a második világháborús nyilas időszak és az ostrom idején. Preisichék, Zsófia nagyszülei zsidók voltak, a szomszéd családban a férj nyilas, a feleség viszont titokban, a férje szándékai ellenére is segítette a bujkálókat.

Akik a nyilas rendelkezésekkel dacolva sem hagyták el a házat, lehúzták a rolókat, a gyerekeknek megtiltották a beszédet, amikor tudtak, játszottak velük – és túléltek. A két villa között pedig a feleségek, az akkor 32 éves Lichter Rut és a 43 éves Sztehlo Lili átjárást biztosítottak az utca használata nélkül is, ajtót létesítve a szomszédokat elválasztó kerítésen.

Lili közeli rokonságban állt Sztehlo Gábor evangélikus lelkésszel, aki a svájci Vöröskereszt együttműködésével gyermekotthonokat hozott létre a háború idején. Neki köszönhetően mintegy 2000 zsidó származású gyermek menekült meg. E rokonság és kapcsolat nélkül a Városmajor utcai kert története is tragédiasorozat lenne, túlélő nélkül. A nemzetközi szervezet igazolására is szükség volt ugyanis akkor, amikor a nyilasok felkeresték a házban összegyűlő embereket.

Zsófia egyik forrása Sztehlo Gábor Isten kezében című visszaemlékezése lett, amit megtalált a nagyszülei könyvespolcán, majd elolvasott. De anyai nagyszüleivel is „szoros és mély kapcsolatot” ápolt, egy épületben lakhatott velük, túlélésük minden részletét szívesen továbbadták neki.

Egy másik forrás lett a vészkorszakról a nagyapa naponta írt feljegyzése, amiből megszületett az Ostromnapló, és a Preisich család hagyatékának részévé vált. Közel fél évszázaddal később, a nyolcvanas évek végén napvilágot látott egy részletes visszaemlékezés is, a Rut önéletrajza, amelyet csak néhány példányban nyomtattak ki, ám az egyik legfontosabb forrásmű lett Zsófia számára.

Katalin lett a hepiend

A Városmajor utcai otthonban a nagyszülők mellett két nagynénje is túlélte Budapest ostromát. Egyikük, Preisich Katalin négyévesen élte meg a bujkálást, utána nyolcvan évig nem járt a Városmajor utca 54.-ben. A 2020-as évek elején induló projekt részeként viszont 2023 júniusára megalakult a „Kert Kollektíva”, Katalin pedig főszereplő lett. Zsófia folyamatosan beszámolt neki a múlt hol fájdalmas, hol energiákat felszabadító feltárásának állomásairól, így egyszer arra kérte őt, vigye magával, mert szeretné újra látni a kertet.

Most, nyolcvanöt évesen a testben-lélekben fiatal, mosolygós „Katit” is megismerhettük, akit Zsófia az egyik segítségeként mutatott be, és aki könnyedén végigjárta vele a közel egyórás programot. Ha van mégis hepiendje az egyre hűvösebbé váló őszi délutánon elmesélt történetnek, akkor ő nem más, mint Katalin.

Arday Attila