HEGYVIDÉKI LEVEGŐ - Maros András: Pénztagadók

Siska Áron (48) talaj- és vízmintavételi laborasszisztens sosem úgy gondolt a pénzre, hogy az különösebben jó dolog volna. Csak a bajt hozza. Látott gazdag embereket, akiket megbolondított a vagyon, többé semmi más nem foglalkoztatta őket, csak a további gyarapodás. Megfeledkeztek a környezetükről, elhanyagolták a családjukat satöbbi. Persze jó, ha van egy kis pénz: Áron szerint nem ezzel van a baj. Hanem azzal, ha túl sok van.

Akármiről beszélgetett, Áron előbb-utóbb a pénznél kötött ki, és példákkal bizonyította, hogy kevéssel is el lehet boldogulni. Gyakran idézte fel főiskolás éveit, amikor ösztöndíjból élt – akkor sem kellett mellőznie: eljárt szórakozni a haverjaival, akiknek már volt állásuk, havi fix jövedelemmel; míg ők odabent a diszkóban kezdtek inni, Áron olcsó közérti piákat öntögetett össze a parkolóban, saját mixét itta, melynek neve is volt: keine Chance koktél. Aztán bent már a többiekkel együtt táncolt. Szóval megoldotta. Úgy érezte, kedélyállapotát nem befolyásolja, van-e pénze vagy nincs. (Voltak egyébként nem ivós példái is.) Belső harmóniája nem függött ettől a sokak által túlfetisizált dologtól, a pénztől. Szerette, különösen a válása óta, ismételgetni az anyagi jólét hajszolásának értelmetlenségét. Eleinte csak magának, az Ugocsa utcai huszonhat négyzetméteres lakásában, később már nyilvánosan is hirdette. Maga köré gyűjtött híveket, akiknek a főiskolás–piálós történethez hasonló történetekkel támasztotta alá nézeteit. Rámutatott a pazarló életmód sajnálatos térhódítására, és – szintén saját életéből vett konkrétumokkal – a pazarlás elkerülésére is adott ötleteket. Például elárulta, hogy nincs szennyestartó műanyag ládája, mert minek az, amikor a jóisten is szennyessaroknak teremtette a nappali-hálója sarkát. Meggyőző erejével elérte, hogy a tanai köré verbuvált hallgatóság hasonlóan kezdjen hozzáállni a pénzhez. Saját bizonytalanságairól azonban elfelejtett beszámolni nekik. Arról, hogy hónap elején, az előző havi laborasszisztensi fizetésére várva, reggelente nem a belső harmónia kellemes érzésével ébredt, hanem kipattant az ágyból, hogy a töltőn lógó telefonjához sprinteljen, gyors pillantást vessen rá, jött-e sms a banktól, utaltak-e már azok a kizsákmányoló szemetek.

Híveinek száma nőtt. Elsősorban az ismeretségi köréből, de azon kívülről is talált követőket – sosem erőszakosan közelített, csak beszélgetve. Mindig hétköznapi témákból indult ki, ezekről fordult rá a sajátjára. Utcán, piacon, éttermekben, kávézókban térített. Idővel kialakult egy kisebb kör, akikkel rendszeresen találkozott. Eleinte délutáni sétákat tettek a kerület kanyargós utcáin, beszélgettek a világvége közeledtéről, lesajnálással szóltak az „anyagiakba beleragadt” emberekről. A sétákból uzsonnák lettek, találkozók egymás lakásán, beszédek, felszólalások, felolvasások. Áron elérkezettnek látta az időt, hogy nevet adjon a társaságnak: Pénztagadók. (A név persze jobban hangzott, mint amennyire igaz volt, hiszen ők nem a pénz létezését tagadták, csak a jelentőségéről gondoltak mást, mint mások.) Havi ezerforintos tagdíjat szedett, abból fedezték a közös rágcsálnivalót, üdítőt, kávét. Saját bankszámlaszámára kérte, utalással.

Ahogy telt az idő, a Pénztagadók újra kimozdultak a lakásokból: a séták után most már a budai erdőket járták, ahol Áron lehetséges helyszíneket nézett illegális kunyhók felhúzására. Azt mondta, szívesen visszavonulna ide, mint Erlend Loe Doppler című regényének főhőse, Andreas Doppler, a norvég családapa, aki egy nap biciklizés közben elesett, beverte a fejét, és az ütéstől megvilágosodott: ki kell szállni a rendszerből! Beköltözött az Oslo közelében fekvő erdőbe, hátat fordított a társadalom elvárásainak, a pénznek, a karriernek és annak az életformának, amit „normálisnak” mondanak – az esés után mindez már értelmetlennek tűnt számára. Áronon kívül egyik Pénztagadó sem olvasta a Dopplert, ezért feladta kötelező olvasmánynak. Előírta, hogy a következő foglalkozáson – amelyet az Ilona nevű Pénztagadó tágas nappalijában tartanak – feldolgozzák a könyv mondanivalóját. Egyébiránt, tette hozzá sejtelmesen Áron, erre az alkalomra meglepetéssel készül...

Laza, hosszú ujjú pólóban, a nyaka köré tekert sállal érkezett Ilonához. A sálat, amikor már minden Pénztagadó elfoglalta a helyét, színpadiasan leoldotta: egy nyakszirti tetoválás tárult fel. Rövid szöveg, cirkalmas, de még épp olvasható betűkkel írva. No money, still rich. Ez állt ott. Áron elárulta, sokat tanakodott, magyarul varrassa-e fel – Pénz nélkül is gazdag –, tudniillik mindkét nyelven jól hangzik, végül az angol mellett döntött, mégiscsak így szokás. Szűnni nem akaró taps fogadta. A vagányabbak megígérték, követik Áront, ők is felíratják magukra, csak nem ennyire központi helyre.

Áron éjjelente esszéket írt. Úgy tervezte, kötetben adja ki őket, a könyv címét a társaságtól kölcsönzi: Pénztagadók. Egyik éjszaka, munka közben, sms-t kapott. Telefonja kijelzőjén elsőként Ilona nevét látta meg, az üzenet a banktól jött. Biztosra vette, hogy Ilona ezerforintos tagdíjának beérkezéséről szólt az értesítés... aztán eszébe jutott, hogy a nő már korábban rendezte. Alaposabban megnézte az üzenetet. Igen, Ilonától utaltak pénzt, de nem ezer forintot. Hanem százkilencmillió-kettőszáznyolcvanezret.

Nem, nem, nem, itt valami őrült félreértés lehet – pattant fel Áron a székből; a szíve a torkába ugrott, ott csapkodott. Aztán visszahuppant, és megnyitotta gépén az internetbankot, a nagy kapkodásban háromszor félregépelte a jelszavát. Igen, ott volt a képernyőn az összeg, Ilonától. A közleményben ez állt: Köszönöm, Áron, hogy felnyitottad a szemem.

Ez valami nagyon hülye tréfa, pattant fel újra Áron. Bár nem ismeri eléggé Ilonát, valamiféle huncutságot mindig is látott a szemében. Az órájára nézett: éjjel háromnegyed három. A nő sem aludhat, hiszen az imént küldte a pénzt azonnali átutalással. Felhívta. Ilona lelkendezve mondta a telefonba, mennyire örül, hogy Árontól megtanulta: a pénz nem érték. Gyorsan meg is szabadult tőle, amint váratlanul egy „nagyobbacska” vagyonhoz jutott. A férje, az az őrült, húsz éve lottózik, minden héten. Most nyert. Nem tud róla, a szelvény nem érdekli, nem nézi, nem hisz benne, csak játszik, pontosabban nem is ő: a sorsológépre bízza a számokat. Számára rutin a lottózás, a szombati bevásárlás része, Ilona felelt a számok ellenőrzéséért. És ő most, Áron tanításából okulva, lerázta magáról ezt a nyűgöt, a pénzt. Már egy ideje tudta, hogy nyertek, de csak most, amikor hozzájutott a nyereményhez, akarta elmondani. Nem jutott eszébe más, mint Áronnak küldeni, nála jobban senki sem tudja, hogyan kell megszabadulni tőle. Majd ő most eldönti, és intézkedik.

Miután letették, Áron még sokáig a képernyőt nézte. A számjegyeket, az összeget, a közleményt. Aztán felállt, kiment a fürdőszobába, megállt a tükör előtt. Levette pizsamafölsőjét, megfordult, nézte nyakszirtjén a tetoválást. No money, still rich.