Hogy ne egyedül kelljen szembeszállni a démonokkal

Hanisch Erzsébet pszichiátriai nővérként kezdte szakmai pályafutását, majd a szociális munkás képzést is elvégezte. Mielőtt a Hegyvidékre került, olyan kórházban dolgozott, ahol nem a gyógyszerezésre helyezték a hangsúlyt, hanem csoportfoglalkozások keretében is igyekeztek segíteni a mentális betegeken. Bőven volt tehát tapasztalata terápiás közösségben, így szinte adta magát, hogy az 1991-ben a közreműködésével megalakuló XII. kerületi Családsegítő és Gyermekjóléti Központ is csoportterápiával kezdjen foglalkozni.

Eleinte nem a családtagokkal dolgozott, ám az évek során kiderült, hogy erre igen nagy szükség van. „A család osztozik a pszichiátriai szempontból problémás emberek gondjain, bajain, hozzánk pedig egyre több hozzátartozó jött segítségért. Ezért hoztuk létre a hozzátartozói csoportot, amit mindig ketten felügyeltünk az elmúlt tizennyolc évben. Ezen a területen lényeges az állandóság” – kezdte a csoport bemutatását Hanisch Erzsébet, aki elmondta, hogy tudomása szerint Budapesten egyedülálló munkát végeznek, és más kerületekből is fogadnak jelentkezőket.

Gyógyszerezés: állandó csata

A családtagok először inkább a különböző ellátások megszerzésén gondolkodnak, például szeretnék leszázalékoltatni mentális beteg rokonukat. Aztán előkerülnek a napi problémák, hiszen ezek a betegek rendszerint a szüleikkel élnek, nem dolgoznak, furcsán viselkednek, emiatt a családi kapcsolataik lazulnak, sőt az is előfordul, hogy megszakadnak.

„A csoportban többségben van a felnőtt gyermekével együtt élő vagy róla gondoskodó szülői generáció – folytatta a szakember. – Nekik az a legnagyobb félelmük, hogy mi történik a gyermekükkel, ha ők már nem lesznek. Korábban jöttek testvérek, pszichiátriai betegek gyerekei is, de mára a szülők maradtak, sokan évek óta járnak hozzánk. Felelősnek érzik magukat gyermekük sorsáért.”

Hanisch Erzsébet szerint a felelősségvállalással nem lenne baj, azonban sokaknál bűntudat is társul ehhez. Úgy gondolják, miattuk lett beteg a gyerekük. Pedig ez egyáltalán nem igaz! Minden ember követ el hibákat a gyereknevelés során, ám emiatt nem lesz senki mániás depressziós, vagy éppen skizofrén.

Egy másik jellemző motívum, hogy a szülők egyetértenek a gyógyszerezéssel, míg a beteg nem, és ez állandó csata közöttük. A gyerek, aki már felnőtt ember, igyekszik bizonyítani, hogy normális, és nincs szüksége kezelésre. További nehézséget jelent, hogy a gyógyszerek hatása az elhízás, a sok alvás. A pszichiátriai gyógyszert szedők úgy érzik magukat, mintha be lennének betonozva, téveszmékkel, félelmekkel küzdenek. Emiatt panaszkodnak a pszichiáternek, aki aztán az önsegítő csoportot javasolja a szülőknek.

Amihez egyébként ajánlással lehet csatlakozni. Az ajánló lehet orvos, más szakember vagy magánember is. Először telefonon lehet felvenni a kapcsolatot a csoportvezetőkkel, akik aztán közösen eldöntik, érdemes-e bekapcsolódni. Fontos, hogy a csoporttagok folyamatosan járjanak a találkozókra, és segítsék egymást.

A résztvevők nemcsak a gyerekükről mesélnek, hanem arról is, hogy mi van velük, mert itt nyíltan, szégyenérzet nélkül beszélhetnek az életükről. Ugyanakkor semmi sem kötelező, bármikor ki lehet lépni – a többség mégis évek óta állandó tag. Évente öt-hat ember csatlakozik, és nagyjából ennyien is maradnak ki, így a létszám szinte mindig azonos. Alkalmanként 12-14 fő jön össze kéthetente csütörtökön este hattól fél nyolcig.

Nem baj, ha elesik

„Önsegítő, nem pedig terápiás csoport vagyunk – hívta fel a figyelmet a csoportvezető. – Nem teszünk mást, csak beszélgetünk a hozzánk fordulókkal, és ők is beszélgetnek egymással. Megosztják a gyakorlati tapasztalataikat, a gondjaikat, az örömeiket, a bánataikat.”

Annak ellenére, hogy a mentális betegek általában nem állnak meg a saját lábukon, mégis az a szakemberek javaslata, hogy el kell engedni őket. Ez a legnehezebb, mert a szülőkben ott van a védelmező ösztön, amit azonban ilyenkor figyelmen kívül kell hagyni. Tény, hogy gyermekeik legtöbbször még beágyazni sem tudnak, és úgy tűnik, képtelenek az önellátásra, de ennek főként az az oka, hogy túlságosan gondoskodnak róluk, így nem alakul ki az önállóságuk.

„Mindenkinek azt tanácsoljuk – összegzett Hanisch Erzsébet –, hogy engedje el gyermeke kezét. Nem baj, ha elesik, hiszen ebből tanul, és ha lassan is, de képes lesz önállóan boldogulni, vagy ha szükséges, akkor segítséget kérni. Az biztosan nem megoldás, hogy mindent megcsinálnak helyette, mert az élet véges, eljön a pillanat, amikor a gyerek szülők nélkül marad.”

Keserves tehát az elengedés, ebben a helyzetben különösen az, ám a hozzátartozói csoport nagy segítséget jelent az útnak indulásban. Végeredményben ez szükséges ahhoz, hogy a magát még ellátni nem tudó mentális beteg később ne kerüljön otthonba. Az önsegítő csoport valódi célja megmenteni ezeket az embereket, hogy nekik is legyen jövőjük.

MM.