Röhögőgörcs a Normafán

Az elég menő, ha valakiről elkeresztelnek egy kisbolygót. Márpedig Kiss László csillagászról elnevezett egyet a kollégája, Sárneczky Krisztián, a világhírű aszteroidavadász. A Svábhegyi Csillagvizsgálóban tett látogatásomkor tehát azzal indítok, hogy megkérdezem tőle, milyen érzés, ha távol tőlünk, a fejünk felett kering valami, aminek Kiss László a neve.

„Egészen pontosan 113202 Kisslászló, így, szépen egybeírva. Teljesen hidegen hagy – mondja. – Egy vacak, két-három kilométeres krumpli, még a helyzete sem különleges, a Földet sem akarja súrolni. A Mars és a Jupiter között rója a pályáját négy és fél milliárd éve, ennél unalmasabb dolgot elképzelni se tudnék, és még legalább ötmilliárd évig ez lesz a sorsa. Azért nyilván örülök is, mert így a mai modern technikai civilizációnk fennállása alatt biztosított a nevem túlélése a biológiai vég után is.”

 

Introvertált Kocka Lacika

Persze gyerekként sokan nem éppen emiatt akarnak csillagászok lenni, sokkal inkább a világűr izgalma a vonzó. Ám amikor kiderül, ehhez fizika, matematika, sőt kémia is kell, az álom szertefoszlik. De nem mindenkinél!

„A kezdeti énképem az Introvertált Kocka Lacika, aki folyamatosan olvas. Egy-két barátom volt csak az általános iskolában, ezért sokszor tudtam belemélyedni a saját gondolataimba. Amikor megkaptam az első távcsövemet és mikroszkópomat, azokkal megvizsgáltam, amit csak lehetett. Innen tudom, hogy ha egy tejfölös kupába két deci vizet rakunk, bele száraz szénát, majd hagyjuk az egészet megbüdösödni nagyjából hét-tíz napig, akkor az tele lesz papucsállatkával. És hát egy érdeklődő fiatal fiú természetesen minden testnedvét megnézi mikroszkóppal.”

Itt vége az önuralomnak, nem bírom tovább. Élőben hallani őt beszélni olyan, mintha egy stand-up comedy előadáson ülnék. Már előtte is fel-felnevettem, de ennél a résznél eldobom a mikrofont, és rám jön a röhögőgörcs, amit nem tudok kontrollálni. Ez nagyon ritkán fordul elő az emberrel munka közben, hát még az, hogy a riportalanyt hasonló nevetésre készteti.

Úgy öt perc után összekapjuk magunkat. Én még mindig szipogok, ő pedig elmeséli, hogy a természettudományok iránti érdeklődése mindig rendkívül mély volt, a középiskolában fizikaosztályba és -fakultációra járt, bár sokkal több volt a kémia és a matek. Mindezt olyan színvonalon oktatták a szabadkai gimnáziumában a 80-as évek végén, hogy később Szegeden, a József Attila Tudományegyetemen is arra a tudásra alapozott, amit akkor kapott.

„A szüleimtől azt az örökséget hozom magammal, hogy a gyereknek meg kell adni a lehetőséget: ami érdekli, azzal foglalkozzon. Apám próbált a közgazdaságtan felé terelgetni, hogy Laci, azzal majd tudsz pénzt keresni. Anyám próbált az orvoslás felé terelgetni, hogy Laci, ezzel majd meggyógyíthatsz. Én meg mondtam, inkább a fizika. Nem tagadom, a nyolcvanas évek legvégén alapvetően a lézerfizika vonzott, mert akkoriban minden tizenéves fiú lézerkarddal akart küzdeni, mint Darth Vader vagy Luke Skywalker, lelki beállítottságától függően. Ezért mentem Szegedre egyetemre. Aztán ott összefutottam Szatmáry Károly csillagásszal, későbbi témavezetőmmel, és másképp döntöttem.”

Nyilván a Csillagok háborújától a csillagászat sem áll távol. Főleg olyasvalakinek, aki nemcsak régen imádta, hanem most is nagyon szereti a sci-fi irodalmat.

„Élvezem a legnagyobb baromságokat is, például az űrhajórobbanást a világűrben, még akkor is, ha tudom, hogy annak nincs is hangja. A modern tudományban szinte minden, amiről tizenéves könyvmolyként olvastam, mára megvalósult. Ott van a Tatooine bolygó, ahol Luke Skywalker szomorúan néz a dupla naplementébe, miután legyilkolták a családját. Harminc évvel később a csillagászok bolygókat találnak a kettős csillagok körül, és az egyiket Tatooine-nak nevezik el. Vagy Jókai Mór, aki nagyon aktív, lelkes amatőr csillagász volt, és a Svábhegyi Csillagvizsgáló kifejezést már 1856-ban, az Időjóslás a jövő július hónapban című cikkében használja, amikor még semmilyen csillagvizsgáló nincs is a Svábhegyen, csak neki van egy nyaralója. Még a mai belső társadalmi folyamatokat is előre látták a sci-fi írók. George Orwell is előhuhog időnként a sírjából, hogy hahó, nem kézikönyvként írtam az 1984-et!”

 

Van-e földön kívüli élet?

Innentől elkezdünk belemerülni még izgalmasabb dolgokba – persze továbbra is sok röhögéssel, mert nem lehet kibírni anélkül, bármiről is beszél –, amik viszont egyelőre nem valósultak meg: az időutazásba és a földön kívüli élet megtalálásába. Előbbiről fizikusként úgy gondolja, valószínűleg tényleg lehetetlen, de olyan jó eljátszani a gondolattal, még neki is. A földön kívüli élet lehetősége azonban sokkal ígéretesebb!

„Ki lehet jelenteni, a tudásunk határai most ott járnak, hogy találhatunk valamit. Az überpesszimisták szerint a földi élet annyira különleges és ritka, hogy rajtunk kívül valószínűleg senki sincs a világegyetemben. A hiperoptimisták úgy gondolják, a fizika, a kémia, a biológia törvényei mindenütt ugyanúgy működnek, tehát ahol az élet számára alkalmasak a körülmények, ott az létre is jön. Én nem tudom, van-e földön kívüli élet, de szeretném, ha lenne. Ha itt, a Normafán leszállna az idegenek űrhajója, hogy békével jöttünk, földlakók, várunk titeket a galaktikus civilizációba, tapsolnék neki.”

Ezek után „A kutatási területei között szerepel-e az idegen lények keresése?” kérdés talán nem is annyira botorság. Kiderül: az, hogy mi izgatja, és mivel foglalkozik tudósként, tízévenként átalakul. A 90-es években a csillagok fényességváltozása, a csillagrezgések kutatása volt a területe, ami – ahogy fogalmaz – unalmas számítógépes adatelemzői munka. A 2000-es években Ausztráliában élt, 4-8 méteres földi óriásteleszkópokkal végzett fény- és színképelemzést.

„Volt ott minden: csillagrezgések, csillagrobbanások, csillaghalmazokon belül a sötét anyag keresése, ami izgalmas, de kudarcos terület volt az életemben. Később bekapcsolódtam az űrtávcsöves programok előkészítésébe, végrehajtásába. Amikor hazajöttem, a Kepler Asztroszeizmológiai Tudományos Konzorcium munkacsoport-vezetője lettem, és a vörös óriáscsillagokon keresztül tanulmányoztuk a csillagrezgéseket. Az MTA Lendület Programja támogatásával az exobolygókat, a Naprendszeren kívüli bolygókat kutattam. És itt jön a válasz a kérdésre, mert itt már benne volt, hogy na, találunk-e olyat, ami Föld 2.0-ként akár élet számára is alkalmas lehet? Az utóbbi három-négy évben pedig egyre többet foglalkozom a bolygóvédelemmel, a Földünk közelében elrepülő kisbolygók felfedezésével, az ehhez szükséges itthoni műszerfejlesztésekkel.”

 

Szexivé tenni a tudományt

Főigazgatóként minderre kevés az ideje. Ha egy hónapban egy napot tudománnyal tud foglalkozni, akkor az egy jó hónap. De megnyugtatja, hogy az intézmény vezetésével 140 tudósának képes biztosítani a hatékony és jó munkát. Hogy nem ír a már publikált 600 cikk mellé másik 300-at? Ez van, de csinál helyette mást.

A koronavírus-járvány idején kezdte el azt a videósorozatot, amely megélt 100 adást. Hatalmas siker lett. Ráadásul ismertté tette és berobbantotta a Svábhegyi Csillagvizsgáló közösségi médiás felületét.

„Sok mindent köszönhetünk a Covidnak: a zoom-fáradtságot, a home office-t, sok új gyereket, sok válást és az Élő csillagászat Kiss Lászlóval című sorozatot. Terápiás jelleggel vágtam bele, 2024 végén hagytuk abba. Kifáradtunk száz rész után. Élő műsor volt, és már a családjaink sem tűrték, hogy minden szerda este kimaradunk. Egy idő után a »Kiss László csillagász« privát brandemet kezdtem el erősíteni, a főigazgatói munkám és a tudományos kutatások mellett ma legtöbbet a médiagyártással foglalkozom. Tudományos influenszerként szexivé szeretném tenni a tudományt.”

Emellett egy tudományos-csillagászati előadással, a Kozmikus Tudásunk Határai című sorozattal járja az országot. Ez egyszerre komoly és ismeretterjesztő, de Kiss László stílusából, habitusából adódóan humoros is. Viccesen megjegyzi, hogy Introvertált Kocka Lacika ma már kiáll 400 ember elé, és szórakoztatja őket másfél órán keresztül.

De elvállalta az Árulók egyik játékosának szerepét is, és azt mondja, nagyon élvezte. Tudományos celebként keresték meg.

„A műsor után, körülbelül két napig poszttraumás stressz szindrómám volt. Amikor hazaértem, senki sem volt otthon, és egy órán keresztül kontrollálatlanul zokogtam. Hihetetlenül nagy volt a lelki nyomás, 0–24 órában ment a játék, kamerán kívül is. A forgatás után eldobtam az okosórát, mert rájöttem, nincs rá szükségem, és elhagytam az esti szotyizást, ami jó negyven éven át a rituálém volt. Szóval nagy hatással volt rám a műsor.”

S hogy Kiss László vajon mekkora hatással van másokra? Az biztos, hogy őt nézve-hallgatva sok kamasz akar majd csillagász lenni. Mint talán a három fia is?

„Ahogy a szüleim tették, én is hagyom érvényesülni a gyerekeket. Az első házasságomból van egy 16 és egy 18 éves fiam, ők túl sokat voltak a csillagvizsgálóban, tele lett a hócipőjük. Az egyik inkább matematikus akar lenni, a másik programozó. A második házasságomban született kisfiam 10 éves, és mivel anyukája a csillagvizsgáló könyvtárosa, ő is sokat van itt. Ám őt tavaly elvittem magammal a Kennedy Űrközpontba, és ha egyszer csillagász, űrkutató, űrmérnök akar lenni, akkor ez alapvetően annak a hatalmas élménynek lesz a következménye.”

A csillagászt nem csábította el a világűr? Nem repülne fel egy űrhajóval? – kérdezem tőle a végén.

„A Nemzetközi Űrállomásra semmiképpen sem, mert két hetet végighánynék – mondja. – A Holdra igen. Ha utazás közben gyorsítana, lassítana az űrhajó, lenne valamiféle látszólagos gravitáció, és a gyomrom nem fordulna ki a torkomon át, akkor lehet, hogy bevállalnám. De az embernek vannak vágyai, amikről tudja, hogy nem teljesülnek. A holdutazás éppen ilyen.”

Amikor befejezzük, nevetve még hozzáteszi: „Remélem, az lesz a cikk címe, hogy Röhögőgörcs a Normafán!”

Az lett.

Kálmán Alida