Barázda 2025.10.07.

Geese: Getting Killed

Emlékeztek a White Stripesra? És arra is, hogy amikor a világ 2001-ben felfedezte a duót, addigra már túl volt két remek nagylemezen, amit utólag kellett megismerni és megszeretni? Ez a jelenség újra és újra megtörténik, egyszerűen nem lehet minden zenekart értékelni, mindig van olyan, amit utólag fedezünk fel. A Geese-zel nagyjából ugyanez esett meg. És a Geese nagyjából olyan fontos zenekarnak tűnik, mint amilyen a White Stripes volt a 2000-es években (legalábbis benne van a potenciál). Az analógia itt lényegében véget is érhet, bár azt még fel lehet hozni, hogy a Geese is hasonlóan bánik az indie rockkal, posztpunkkal, art rockkal, mint Jack White-ék bántak a garázsrockkal, blues-rockkal. Megújítva megőrzik. A Geese a 2023-as 3D Countryval robbant be, de addigra már túl volt egy magánkiadású debütáláson (A Beautiful Moment, 2018) és egy rendes kiadós debütáláson (Projector, 2021). Persze az a korábbiaknál sokszínűbb harmadik lemez sem a klasszikus mainstream-áttörés volt, de azért a zenerajongók addigra alaposan rajongták ezt az akkor már éppen nem tinibandát. A középsuli elején alakult együttes tagjai mindössze húszévesek múltak tehát a befutásuk idején, de a zeitgeisttel haladó, mindenféle stílushoz a Black Midi-, Squid-féle új avant-prog megközelítéssel nyúló Geese pillanata még csak most érkezik el igazán. Kellett ehhez az, hogy a frontember, Cameron Winter 2024 legvégén kiadjon egy még személyesebb, szabadabb szólólemezt, amit az időtényező miatt 2025-ben kezdett ajnározni a zenei világ, és amire most a zenekarral tromfol rá a negyedik nagylemezzel. A Getting Killed még szélesebb spektrumú, az eddigiek mellett pszichedéliával, funkkal, krautrockkal is flörtölő remeklés – szóval 2025 Winter és zenekara éve lesz, nem kérdés. Hogy aztán az ő Seven Nation Armyjuk ezen a lemezen van-e, vagy majd a következőn lesz, az úgyis évek múlva dől el a focistadionokban. (2025, Partisan/PIAS)

Mateus Aleluia: Mateus Aleluia

2025-ben már tényleg túlléptünk azon, hogy a zene vagy Angliából, vagy Amerikából jön, legalábbis onnan diktálják a trendeket, és minden ország a maga képére formálva követi. Ma már valóban csupán egyetlen kattintásra vagyunk attól, hogy bármilyen ország – régen – bármilyen obskúrusnak gondolt zenéjét megismerjük. Bárhol lehetnek remek zenészek, énekesek, dalszerzők. Bárhol nyúlhatnak eredetien a korábban agyonemlegetett angolszász hatásokhoz, vagy éppen az abból már évtizedek óta fejlődő sajátos ízhez. Nem beszélve a tradicionális vagy globálzenéről, ami meg tényleg saját eredmény. Szóval nem csoda, hogy az afrikai gyökerű afrobeats (nem keverendő a Fela Kuti-féle funkjazzes afrobeattel) már annyira trendi, hogy magyar rapperek használják, vagy hogy a zenestreamelés tortájából egyre nagyobb szeletet vág ki magának a latin zene. És a Chat GPT korában nyelvi akadályok sincsenek többé… Szóval egy friss brazil lemezt, egy csodálatos folkos gitáros-énekes burjánzóan, melegen hangszerelt albumát meghallgatni és megszeretni egyetlen kattintás. Mateus Aleluia története egyszerű: 1960-ban társaival bolerós zenekarként megalapította az Os Tincoãst, amely a 70-es évekre meghatározó szamba- és afoxé- (afrobrazil zene) formáció lett, majd egy 1983-as angolai koncert után Aleluia húsz évre ott maradt, hogy a pánafrikai zenei örökséget kutassa. A 2000-es évek elején tért vissza Brazíliába, 2010-ben, majd’ 70 évesen kezdett szólólemezeket kiadni, amelyek közül ez a cím nélküli hatodik kapta az eddigi legnagyobb figyelmet. Nem csoda, megbabonázó zene, ami az indián nyárhoz és a melankolikusabb őszi időhöz is tökéletesen passzol. És egyetlen kattintásra van. (2025, XL Recordings)

BJ