„Doktor Katalin” hétszer járt az Arany Barátság városában

„A kolléganőm egy német szakorvosi lapban látott egy hirdetést, amelyben orvosokat kerestek a harmadik világba. A férje a klinikán dolgozott, jól beszélt angolul, németül, gondolták, jelentkezik” – kezdi beszélgetésünket Pleskott Katalin gyermekorvos a Fülöp-szigeteken végzett karitatív munkája előzményeinek felidézésével.

Az Ärzte für die dritte Welt (Orvosok a harmadik világért) elnevezésű szervezetet egy jezsuita atya, Bernhard Ehlen álmodta meg. Szerette volna családi örökségét jótékony tevékenységre fordítani, azt tervezte, hogy német orvosokat a szabadságuk idején gyógyítani küld a Fülöp-szigetekre, Indiába, Bangladesbe, Dél-Amerikába vagy Afrikába.

Azok, akik valami miatt nem vállalták a küldetést – például nem bírták a meleget –, adományoztak, ebből tartották fenn a szervezetet, fizették a kiutazók repülőútjának felét. Jöttek-mentek az orvosok, aki régebben kint gyógyított, átadta tapasztalatait az újonnan érkezőnek, majd hazajött. Bernhard eredetileg csak németekkel akart dolgozni, ám elfogadta a magyar doktornő jelentkezését, így ő is elutazott a Fülöp-szigetekre, és három hónapig maradt.

 

„Ezt a lehetőséget nem szabad kihagyni!”

„Amikor hazajött, meghallgattam az úti beszámolóját, de akkor még eszembe nem jutott, hogy valaha odamegyek – mondja Katalin. – Ez 1988-ban történt, az utolsó nagynénémet ápoltam. Aztán ő meghalt, és akkor említette a kolléganőm, hogy megint keresnek orvost, nem mennék-e. Elgondolkodtam. Úgy voltam vele, senki sincs, aki visszatartson, mert kötelességem róla gondoskodni, gyönyörűnek tartom az ötletet, a munkát, bírom a meleget, a repülőutat, mennék! Ugyanoda, ahol a kollégám volt. A kérdés csak az, elengednek-e a kórházból. »Ezt a lehetőséget nem szabad kihagyni!«, mondta a főnököm, vállalva helyettem az intenzív osztályon a három hónapot a remek nővérgárdával.”

Elkezdett szervezkedni, kiutazott Frankfurtba. Egész életében tanult németül, angolul, de anyanyelvi környezetben ez nem sokat ért. „Bernhard javaslatára intenzíven tanultam az angolt, majd 1989. szeptember végén elindultam. 1990 januárjában jöttem haza. A Fülöp-szigetekről annyit tudtam, hogy Manila a fővárosa, Délkelet-Ázsiában, Japán alatt helyezkedik el, közel az Egyenlítőhöz, nyolc nagy és ezer kisebb szigeten. Az egyik projekt a manilai Smokey Mountain nyomornegyedébe vezetett, a másik, ahová kerültem, Mindanao szigetére, amelynek a kikötővárosa Cagayan de Oro City – az Arany Barátság Városa. A jezsuita egyetemmel voltunk kapcsolatban, a komité bérelt házat nekünk, dolgoztunk az egyetemi kórház ambulanciáján, utazó teammel a hegyekben mint »rolling clinic«, meg az »immunisation teamben«, az oltási csoportban.”

 

Üvegbúra alatt

Mindanao körülbelül Magyarország nagyságú, mintegy 10 millió lakossal. Az érkezést német alapossággal szervezték meg, majd elkezdődött a munka. Katalin nem értette a németeket, mert anyanyelvi szinten beszéltek, és a filippínókat sem, ráadásul a szigeten a vizajan nyelvjárás terjedt el.

„Úgy éreztem magam, mintha üvegbúrában lennék: látok mindent, de nem értek semmit, illetve nagyon keveset… – meséli. – De csodálatos, hogy egyáltalán a Jóisten megengedte, hogy amikor eltemettem az utolsó rokonomat, nem borult rám, hogy egyedül vagyok a világban, hanem feladatot kaptam, és tudtam, miért csinálom.”

Az oltási teambe került, egy Nissannal járták a vidéket, a gépkocsivezető és a csoport tagjai filippínók voltak, csak az orvos európai. A sofőr, Nazar – akinek a családját a szívébe fogadta – tolmácsolt, ám hamarosan ő is sok mindent megtanult vizajánul, kedvesen szólt a gyerekekhez az anyanyelvükön: „kicsit fáj…, bátor vagy…, kész!”

Mivel a Fülöp-szigetek Ázsia legnagyobb katolikus többségű állama, a templomban igazán otthon volt. „Éreztem, hogy a közös vallásunkban élünk” – és sorolja az élményeit: a templomokat rácsok határolják, így a kutyák is bemehetnek a gazdával, csak akkor zavarják ki őket, ha összemarakodnak. Oldott a hangulat, az atya beszéde közben fel-felnevetnek, énekléskor az ember szinte táncra perdül. Épp az 55. születésnapját ünnepelte, amikor Bernhard atya meglátogatta őket, és egy gyönyörű misét mondott. A nagy napot a helyiek előtt se lehetett eltitkolni. „Happy birthday to you!” – köszöntötték, amerre járt.

 

A visszavarrt ujj

Megszervezték az oltási team felszerelését, biztosították a hűtőláncot – érkezéskor minden orvos hozott egy bőrönd gyógyszert. Ugyanazokat az oltásokat adták, mint itthon, BCG-t az újszülötteknek, Sabin-cseppeket, Di-per-te-t, a mamáknak tetanuszt. Megszervezték, plakáton tudatták mikor melyik kerületbe mennek, és amikor megérkeztek a helyszínre, megafonon hirdették, tájékoztatót tartottak az oltásokról, a kezelésekről.

A közösség kápolnájában, óvodájában, vagy kint, egy fa alatt rendezkedtek be, várták a pácienseket, kartont vezettek róluk. Háromhetenként mentek vissza ugyanoda. „Emlékszem, valaki levágta az ujját, visszaraktuk, aztán három hét múlva láttam, meggyógyult… Mindenkit elláttunk, akit kellett.”

Hamar közel került az ottaniakhoz. Megszerette Nazart, a feleségét, a fiát és az iker kislányait; közel laktak, jóban lettek, fájt is a szíve, amikor először haza kellett jönnie, hogy többet nem találkoznak. „Nagyon megörültem, amikor Bernhard azt mondta a meetingünkön: Doktor Katalin nem beszélt, csak mosolygott, és ez teljesen jó, mert a németek veszekedtek, ő meg nem… Azt hittem, a mennyországban vagyok! Úgyhogy mehettem még egyszer és még egyszer – összesen hétszer.”

 

Where There Is No Doctor

„Nekem ’89-ben eszembe nem jutott, miért nem mennek orvoshoz az emberek. Hát azért, mert nincs orvos! De ha volna is, meg kell fizetni. Először is, nem tudnak eljutni hozzá, a hegyekben rossz a közlekedés. Az úgynevezett dzsipnik – átalakított buszok – zsúfoltak, arra is pénz kell, gyógyszerre már nem jut – jellemzi a helyzetet. – Mi mentünk helybe, odajöhettek a fa alá, és – a Jóisten segítségével – megkapták, amit lehetett.”

Egy alkalommal ő maga is megfertőződött szúnyogcsípéstől. A tünetek – torokfájás, fejfájás, gyötrő szomjúság, láz – alapján a Where There Is No Doctor (Ott, ahol nincs orvos) című könyvük leírásából sejtette, ez a dengue-láz. Kollégájától kapott lázcsillapítót, de végül „doktor O”, a helyi kínai orvos javaslatára a kínai szilvából készített tea segített rajta.

Egy másik esetben egy ártatlannak látszó jégkocka okozott hasmenést. Nem gondolt rá, hogy abból a vízből készült, amit a bennszülöttek fogyasztanak, de ők csak forralva ihatták.

A fényképek nézegetése közben a német kollégák jóindulatáról, nagyvonalúságáról is szó esik. „Mind a hét utazásom alatt találkoztam egy-két »angyallal«. Ingével jutottam el például Cebu szigetére, ott van Magellán keresztje, egy kis építménnyel. Ezen a szigeten nagyon tisztelik a Kisjézust, Sinulog ünnepét a »Kis Úr«-nak szentelik. Háznál is tartják, és felvonulást is rendeznek, évente mindenütt. Csodálatos élmény, ahogy Cagayanban az egész városon át vonulnak dobszókísérettel a különböző törzseket jelképező csoportok, más-más viseletben, és viszik a Kisjézus szobrát.”

Üdülőszigetre is eljutott Katalin, úszószemüveggel, pipával úszkált a sötétkék mélység fölött. Mutat fotót lábakon álló kunyhóról, így óvják magukat a lakók a víztől, a férgektől. Érdekesség, hogy az ablaknyílásokat zsalu fedi, a padlózat hasított bambuszlécből készül, süppedős, de tart. Oldala, teteje gyönyörű pálmalevélszövet, ám ha a benti nyitott tűzhelyből szikrát kap, és leég, az új fedél már gyakran ronda hullámpala…

 

A malac a takarékbetét

„Szép volt délutánonként hazafelé az úton látni a termőföldeket!” – idézi fel az emlékeit, hozzáfűzve, hogy a rizs az élet, minden azon múlik, mennyibe kerül. Vízzel elárasztott teraszokon termesztik, évente kétszer aratnak.

Jellegzetes háziállatuk a vízibivaly, mászkál a rizsföldeken, húzza a szekeret; kipróbálta, meleg és puha ülés esik a hátán. Kecskét, tyúkot tartanak, a malacot kikötik a ház lábához, az a takarékbetétkönyv. Ha baj van, és kell a pénz, eladják.

Ünnepekkor különleges fogásokat kínálnak. Legelső élménye, rögtön a megérkezése utáni napon, egy esküvő volt. Az összes kis koszorúslány világoszöldben pompázott.

Ottlétei során a szeptembertől márciusig tartó időszakot tapasztalta meg, többször kint töltötte a karácsonyt. A németek Xmas-partyztak, a magyar doktornő Nazar családjával karácsonyozott. Egy szép táskát kapott tőlük ajándékba, Budapestről postán fenyőág, bejgli érkezett.

„Szenteste, az éjféli misén kint ültünk a mezőn. Karácsonykor – a trópuson! Istenem, mint a pásztorok! – gondoltam.” A környezet nagyon buja. „Akárhová néztél, tudtad, nem otthon vagy: mindenütt bougainvillea, hibiszkusz, gerbera, tűzfa. Az ablakomon benézett egy banánfa.”

 

Az egész ország kosárlabdázik

Jópofa, hogy az összes fehér emberről azt hiszik, amerikai, és úgy köszönnek, „Hey Joe!” Minden ünnepséget szeretnek, minden kunyhó falán van kosárlabdapalánk, az egész ország kosarazik.

A nagyvárosokban áruházak, a falvakban kisboltok működnek, a legkisebb faluban is lehet kólát kapni… Létezik citromízű banán! Rengetegféle banán van, szüretelik zölden, főzik, sütik, karamellizálják. A doktornő kedvence a mangó.

Sajnos a csodálatos gyümölcsöket sokan nem tudják megvenni a gyereküknek, mert drága. Az egyik egzotikus gyümölcs az óriási jackfruit, és amikor azt javasolta egy hegyi faluban, hogy ültessenek ilyet, akkor lesz gyümölcs az egész közösségnek, hihetetlen, mivel hárította el az egyik asszony: „Nem lehet, még valakit agyonüt, ha véletlenül leesik a fáról!”

Élnek a hiedelmeik. Az asszonyok például elkötik a derekukat spárgával. Miért? Hogy ne menjen felfelé a hasfájás…

Családszeretők, a gyerekek mindenütt ott vannak, ringatják, együtt nevelik őket. Katalin zárásként elmondja: „Megtanultam azt a szót, hogy canta! Csak ennyit kellett mondani: énekeljetek. Ahol voltak gyerekek, kértem őket, és énekeltek.”

A beszélgetésünk végén úgy érzem, a rengeteg élmény nem is fért bele a fotóalbumokba. Azt hiszem, nem véletlenül szerette meg „Doktor Katalin” a filippínókat, akik szerényebb körülményeik ellenére is kedvesek, mosolygósok – és talán boldogok.

Szepesi Dóra