Egyszer védjük, másszor irtjuk
A természet védelmének egyik klasszikus neuralgikus pontja – szokták mondani tréfásan –, ha a védett állat a védett növényt eszi. Napjainkban azonban egyre többször hallunk olyan esetről, amikor az ember kerül szembe azokkal az állatokkal, amelyeket éppen ő maga nyilvánított – egyébként saját magától – védettnek. Nem kell messzire menni, hogy kellemetlen találkozásokra találjunk példát, elég csak a XII. kerületben már nappal is zavartalanul kószáló vaddisznókra gondolni.
Az ember és az állat – azóta, hogy ezt a két kategóriát külön lehet választani – hagyományos konfliktusban él, hiszen ugyanazon az élettéren osztozik. Amikor az ember szembesül azzal, hogy egy földrajzi területen vagy egyes fajokkal összevetésben káros mértékig elhatalmasodott, akkor megijed, hogy visszafordíthatatlan és végső soron számára is kedvezőtlen következmények jönnek. Ilyenkor hirtelen megnyílnak a fülek, hogy meghallgassuk a természetvédőket, kezdődik a kármentés, ami legtöbbször szankciókkal körülbástyázott jogi intézkedéseket jelent. De nem ez az utolsó szó.
Német farkas, erdélyi medve
Kezdjük a német farkasok ügyével! Ezek a fenevadak évszázadokra kihaltak, ám a sikeres természetvédelmi erőfeszítések hatására visszatelepültek, és ismét szaporodásnak indultak. Olyannyira, hogy ma már jelenlétük és kártételük megosztja a társadalmat.
A fogyatkozó nyájak gazdáinak és a rettegő turistáknak a panasza elhallatszik a természetvédelmi hatóságokig is, és indul a fejtörés: hogyan lehetne feloldani az ellentétet az állatok és az emberek között? A helyzet ismerős, hiszen ugyanez történik az erdélyi medvékkel, továbbá ettől lehet tartani a Börzsönyben és Zemplénben felbukkanó farkasokkal, hiúzokkal kapcsolatban is.
Ha a házunk táján vizsgálódunk, tagadhatatlan, hogy a vaddisznók mellett a rókák és a nyestek is egyre fesztelenebbül mutatkoznak a XII. kerület utcáin (no meg a Böszörmény úti tűzfalon). Nem csodálkozhatunk ezen, mivel mi magunk csábítjuk az erdőlakókat a városba, a kukáinkban bőséges és nagyon könnyen megszerezhető „ételsort” kínálunk. Nem kell sokáig lesben állva prédára várni, majd minden egérnyi ételért hosszasan szaladgálni, elegendő komótosan megnézni, hogy a finnyás és pazarló emberiség aznap épp mivel kedveskedik.
Az állatvilág élete bioenergetikai kérdés (is). A ragadozó csak addig üldözi a prédát, ameddig a belőle megszerezhető tápanyag több a ráfordításnál. A városban azonban nincs matek, minden „ingyen” van.
Nem mind arany, ami sakál
A sakál, más néven toportyánféreg mindössze harmincöt éve lépte át déli határunkat, és az ember okozta felmelegedést kihasználva ismét meghódította hazánkat. Akkor még védett volt, és sokan örültek a visszatérésének. Élőhelye ma már lefedi az egész országot, sőt, Európa sakálnagyhatalma lettünk, mintegy hatvanezer példánnyal.
Számuk növekedésével a védettség fenntartása is indokolatlanná vált. A rejtőzködő ragadozó főleg a vadászoknak okoz sok fejfájást, mert hiába lőnek ki minden évben tízezernyit, folyamatosan gyarapszik az állománya, amely egyre jobban tizedeli az őzek, szarvasok borjúit és a nyulakat.
A városi kertek – ma még... – nem sakálüvöltéstől hangosak, hanem kabócaénektől. Ezt a korábban csak a mediterrán nyaralások alkalmával megtapasztalt élményt is a felmelegedésnek köszönhetjük.
Elég volt néhány év ahhoz, hogy az idegenhonos rovarok beénekeljék az ország nagy részét. Folyamatos éjszakai ciripelésük nem elviselhetetlen, de mindenképpen baljóslatú, mert eszünkbe juttatja, hogy nem kellene itt lenniük, ahogyan az ősszel a lakásokat megszálló invazív poloskáknak, vagy a kerti tuják száradását előidéző délszaki kártevőknek sem.
Sokáig lehetne sorolni a példákat, amelyekben a védett vagy nem védett állatok szembekerülnek az emberrel. Jellemzően ők húzzák a rövidebbet, de ha a délszaki szúnyogok viszkető terjedésére, esetleg az üggyel-bajjal visszatelepített hódok gátépítésére gondolunk, akkor el kell ismerni, hogy mi sem nézzük közömbösen az alapvetően általunk kiváltott változásokat. A puska, a méreg, a csapda és a bosszankodás helyett a megelőzésre kellene összpontosítanunk – amit azonban nem jogszabályalkotással, hanem csakis széles társadalmi együttműködéssel lehet megoldani.
B. I.
Varjútojás lakkozva
A varjakról ismert, hogy képesek egyszerű eszközöket használni, úgyhogy gyerekjáték számukra élelmiszert zsákmányolni a szemetesekből. Nem egyszerű a létszámuk korlátozása, mert a fészkükben fatojásra cserélt igaziakat felismerik, és újakat tojnak helyettük. Egyetlen ma hatékonynak ismert eljárás, ha minden fészekben belakkozzuk a tojásokat, hogy ne keljenek ki a fiókák (amelyek védelmében még az embernek is nekitámadhat a varjú). Ez a küldetés azonban lehetetlennek tűnik – sokkal egyszerűbb lenne a táplálékforrást elapasztani.