Hegyvidéki levegő - Tamás Zsuzsa: A számod a régi

Azt akartam mondani, hogy tudod, vannak azok a jelentéktelen félresikerült mozdulatok… De vajon valóban jelentéktelenek-e? Nem önti-e el szégyenpír a véletlenül levegőbe cuppantó arcát, amikor túlzott távolságot tart tőle az, akit arcon kívánt csókolni? Nem érzi-e magát porig alázva, aki kezét nyújtja, de parola nélkül marad, és tétován, céltalanul kell befejeznie a határozott célú mozdulatot, tenyerét, mondjuk, nadrágjába törölve? Nem feszeng-e hosszan, akinek mosolyára nem érkezett viszonmosoly, kacsintására faarcot, integetésére hűvös pillantást kapott válaszul?

Nem jelentéktelen dolgok ezek, legfeljebb nem tud róluk más, csak akiben percekig, órákig vagy akár évekig ott marad az a bizonyos rossz érzés.

Persze vannak igazán jelentősnek tűnő félresikerült mozdulatok is, amelyekről a fél világ beszél, amelyek csak úgy gyűjtik a Facebookon a „hűha” reakciókat, és még cikkeznek is róluk. Ilyen volt Oscar Isaac csókja a vörös szőnyegen, amely véletlenül Jessica Chastain hónaljában landolt. „Viral red carpet moment”, a hódolat jele, imádja, odavan kolléganőjéért, testbeszédszakértőnk szerint ez meg az. Egy félresiklott mozdulat volt, egy szerencsétlen egymás felé fordulás, egy apró összehangolatlanság, csak éppen kamerák kereszttüzében.

Láttad te is?

Arról jutott eszembe, hogy múltkor, ahogy mentem lefelé a mozgólépcsőn, egy hasonló csóknak voltam szemtanúja, szerintem egyetlenként, mégis jobban foglalkoztat most, hogy mi lett azzal a csíkos pólós férfival, aki boldogan vállon csókolta a rövid hajú nőt, mint amennyire az Oscar Isaac és Jessica Chastain között izzó levegő foglalkoztatott, pedig, látod, az sem hagyott hidegen.

Ez a vállon csókolás, ami tulajdonképpen anatómiailag a csuklyás izmot érte volna, ám fizikai valójában egy halvány rózsaszín pulóvert ért, és még gondoltam is rá, hogy ha picit is cserepes a férfi ajka, könnyen a száján maradhat a pulcsi bolyha, és majd titokban kell onnan lecsippentenie, szóval ez a vállon csókolás a mozgólépcső aljában történt, egy pillanat műve volt, s miközben én lefelé haladtam, a kedvenc ruhaboltom felé, a férfi már el is indult fölfelé, és én világosan hallottam, hogy azt kérdezi a nőtől: A számod a régi?

Mi ragadott meg ebben annyira? Nem a mozdulat maga, ahogy az egyszerre üdvözlő és búcsúzó, rohanunk tovább puszi-pusziból vállcsók lett. Nem is ez a kérdés, noha éppenséggel érdekelt a válasz. Hanem amit a kettő között láttam: a boldogságot a férfi arcán. Hogy de régen láttalak. Hogy de örülök neked. Hogy épp olyan vagy, mint ahogyan emlékeimben őriztelek akárhány éven át.

Egyébként biztos, hogy nem voltak épp olyanok, mint ahogyan emlékeikben őrizték egymást, már ha ez az őrizgetés egyáltalán kölcsönös volt: a férfi nem a póló keresztben futó csíkjaitól tűnt egy kissé gömbölyűbbnek a kelleténél, és a nőt sem a rövid frizura tette némiképp háziasszonyossá. Ha osztálytársak voltak a középiskolában, akkor az érettségi óta eltelt legalább tizenöt, de inkább kicsit több év alatt mindketten felszedtek legalább tíz, de inkább kicsit több kilót.

A számod a régi? – kérdezte a férfi, és már vette is elő a telefonját, már kereste is a nő nevét, és láttam, hogy a nő, aki közben elindult a kedvenc ruhaboltomon túlra, talán a könyvesboltba, bár lehet, hogy épp szemüveget készült venni, szintén elővette a telefonját, de az ő arcán, bár lassacskán mögé kerültem, és nem igazán láttam az arcát, de az arcán, a testtartásán, a mozdulaton, ahogy a telefont előkotorta, nem láttam ugyanazt a boldogságot, ami a férfi arcáról sugárzott.

Örült a találkozásnak, de ez a hívás, ez a megcsörgetlek, hogy biztosan tudd a számom, ez már sok volt neki.

Azóta is azon gondolkozom, vajon mi lett velük.

A nő bement a két hete rendelt szemüvegéért, felpróbálta, megállapította, hogy jól áll neki, a rövid haj és a színes keret kiemeli a tekintetét, ami most, hogy nem kell rövidlátón hunyorognia, ragyogóbb. És talán bevallotta magának, hogy a találkozástól is ragyog. Talán megengedett magának egy sms-t arról a régi, változatlan telefonszámról arra a régi, változatlan telefonszámra. Vagy még épp csak vizsgálatra ment, ahol is megállapították, hogy legalábbis olvasáshoz szemüveget kell hordani, és ettől, az idő múlásától, a test romlásától, az öregedéstől mint egyetemleges árulástól úgy elkeseredett, hogy nevetségesnek érezte találkozását a fiúval, aki most már egy pocakos férfi, és idegesen vakarta meg a vállát egy ponton, ahol különösen bizsergett.

Vagy könyvesboltba ment. A kedvenc írójától kereste a legújabb könyvet, ami egy romantikus regény. A fiának kereste a kedvenc sorozata legújabb részét. A lánya nevében vett könyvet egy osztálytársnőjének, mert hétvégén születésnapja lesz. Az anyjának vett könyvet, aki hatvanéves lesz, és elmerengett az elmúláson. Nem vett könyvet. Nem is ment könyvesboltba. A mosdót kereste.

Örült a megcsörgetésnek, csak gondterhelt volt. Nem örült. Találkoztak. Nem találkoztak. Találkoztak, és nagyon jól érezték magukat. Találkoztak, és feszengtek kissé. Találkoztak, és viszony lett belőle. Találkoztak, és rögtön tudták, hogy ott kell folytatniuk, ahol kicsit több mint tizenöt éve abbahagyták. Most az esküvőt tervezik. Meghívják az egész osztályt.

Szerinted?

Ja, a kedvenc ruhaboltomban nem vettem semmit. Az elmúlt egy évben felszedtem legalább öt, de kicsit több kilót.