A srác a tank alatt – ’56 a Városmajorban

Élelmiszer-ellátás a forradalom napjaiban

Az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörése után a XII. kerületben szinte azonnal megalakult a Forradalmi Bizottság, amely a kezdetektől kiemelt figyelmet fordított a lakosság ellátására. A visszaemlékezésekből kiderül, hogy Budapest kerületei közül itt volt a legkisebb az élelmiszerhiány. Novemberig szinte mindig jutott hús és kenyér az emberek asztalára. A dolgozók megszervezték a beszerzést, és teherautókon szállították az élelmiszert a fővárosba.

A korabeli lapok büszkén írtak a vidéki segítségről. Egy 1956. október 28-i beszámoló szerint: „Jelentés a XII. kerületből: A kerület kórházai megkapták a fejér (sic.) megyei állami gazdaság élelmiszerét. A kórház köszönetét fejezi ki a betegek nevében a gyors segítségért az állami gazdaságnak és egyben Mihály Rezsőnek a Goldberger Textilgyár dolgozójának, aki az élelmiszerszállítást szervezte.”

A vidék kiemelten segítette a fővárost, és külföldről is érkeztek ellátmányok. A napi jelentések részletesen írtak az erőfeszítésekről: „Az élelmiszeripari dolgozók ma tovább folytatták erőfeszítéseiket a főváros ellátására. […] Több mint 74 vagon kenyeret és 150.000 péksüteményt sütöttek. A budapesti húsüzemek ma 19 vagon és 8 vagon szalámi, illetve kolbász és felvágottat és 15 vagon zsírt szállítottak a kereskedelemnek. […] A győri munkástanács a budapesti dolgozók megsegítésére 3 teherautóval 2500 liter tejet és 460 kg kenyeret küldött a kelenföldi tejipari vállalathoz. […] Pécs község 17 szekér élelmiszert küldött az újpesti Károlyi-kórháznak. A kórház betegei és dolgozói köszönik a küldeményt. Az újpesti Károlyi-kórház számára egyébként tegnap Nógrád községből is érkezett élelmiszerküldemény."

A fővárosba érkező élelmiszerszállítmányokat nem egy alkalommal érte támadás. 1956. október végén például egy városmajori ház tetejéről három államvédelmis katona tüzet nyitott egy kenyereskocsira – ám az itteni nemzetőrök sem maradtak tétlenek, és hamar elfogták a támadókat.

 

A második ellenállási gócpont

A Széna térnek kulcsszerepe volt az 1956-os eseményekben. Október 25-én mintegy száz forradalmár elfoglalta az épülő metró munkásszállását és a közeli katonai börtönt, amely már 1895 óta működöt. Hamarosan itt szerveződött meg a második legnagyobb budapesti ellenállóközpont; a harcok tetőpontján mintegy 1400-an álltak szemben a szovjet csapatokkal.

A hely hangulatát és a szerveződés közösségi jellegét jól érzékelteti Czájlik Péter visszaemlékezése: „...elindultam hazafelé az Ezredes utcába. Ki is kötöttem a Széna téren. A Fény utca–Retek utca sarkán, ahol most a piac van, találkoztam Pécsi Gyurkával. Ő a bátyámnak volt gimnáziumi osztálytársa, két évvel idősebb nálam. Legnagyobb megdöbbenésemre egy géppisztoly lógott a nyakában. Elmondta, hogy mi van a Széna téren, ők már ott vannak, és »gyere már, nézzél le te is!« […] úgy ragadtam ott, hogy egy kölyök, nálam olyan 5 évvel idősebb lehetett, babrált egy puskával, nem tudta összerakni. Szereztek valahonnan húsz »dióverőt«, de külön volt a závár. Ott tökörészett, nem boldogult vele. Ekkor én gyorsan összeraktam neki a puskákat. […] Valamelyik idősebb kiszúrta, hogy rutinom van a fegyverek terén, és kértek, hogy maradjak ott. […] Ez október 25-én éjjel volt. […] A Széna térről Szabó Jánost (»Szabó bácsit«) kisgyermek korom óta ismertem, ennek a környéknek jellegzetes alakja volt. Fuvaros volt vagy alkalmi munkás. […] János bácsit úgy ismerte minden gyerek, mint egy nagyon jószívű embert. A gyerekekkel együtt játszott, focizott. Onnan tudtuk, hogy almát szállított, mert hozott egy nagy zacskó almát, és letette, hogy srácok, vegyetek. Elvette az öreg nénitől a két szatyrát és hazavitte neki. Ilyen ember volt. Talán ezért lett ő a Széna téren az első ember. A Széna téri felkelőcsoport első menetben a környékbeliekből alakult. Később hozzájuk csapódott a pasaréti és a városmajori társaság, aztán a váriak, végül olyanok is, akikről az Isten sem tudja honnan jöttek, csak arra vetődtek és ott maradtak.”

A visszaemlékezésből kiderül, hogy a Széna tér nem csupán katonai pont volt: piacozók, munkások, fuvarosok és önkéntesek adták a közösség gerincét. A felkelőcsoportok eredetileg a helyi lakosokból szerveződtek, majd térségi támogatást és önkénteseket vonzottak — így vált a tégláról téglára épülő ellenállás központjává.

 

Amikor összeomlik a világ

A forradalom előtti Városmajor utca csendes, idilli környék volt. Az akkor 8 éves Tóth Kálmán gyerekkori emlékei alapján szépen kirajzolódik a különbség a béke és a háborús napok között: „Ha óránként a Déli pályaudvartól a Szent János kórházig egy autó átment az utcán az már sok volt. Azt játszottuk, hogy egy autó színt választottunk és az nyert, akinek több »kocsija« volt az adott napon. Mindig a zöld nyert, mert a teherautók azok voltak. Leraktunk két táglát a Városmajor utcára és ott fociztunk.”

Ez a gyermeki világ azonban pillanatok alatt omlik össze 1956 őszén. „[…] Nagyon sokan a mi házunkból is azért disszidáltak, mert féltek. Sok mindentől lehetett félni akkor, hogy visszajön az 50-es évek Rákosi rendszere, hogy visszajön a Horthy-rendszer, vagy hogy hogyan lesz tovább. […] Kapuőrséget csináltunk 1956-ban. Erre azért volt szükség, mert a Városmajor utcai házunk lapostetős volt, ahonnan könnyen láttuk a várat. Féltünk, hogy oda is feltelepítenek egy géppuskát és akkor majd vissza is lőnek. A szomszédba be is lőttek. A városmajori házak több találatot is kaptak a Várból. […]

Tóth Kálmán szavai egy megrázó pillanatot is megőriztek: „A harcok előrehaladtával novemberben emlékszem, hogy jöttek az oroszok. Az Alkotás utca felől érkeztek és a Délinél volt egy vonat fordító. Onnan jöttek le az oroszok és mentek volna a Moszkva és a Széna tér felé. Ahogy kijöttek ebből a takarásból – a Kék Golyó utca és a Városmajor utca sarkán – kirohant egy kis srác és az orosz tank alá bevágott egy molotov koktélt. A tanknak semmi baja nem lett csak elkezdett forogni a tetején a lövegtorony és utána meglátta a kis srácot. A szerencsétlen kis kölyök elkezdett felfelé futni a vár felé keresztül a Vérmezőn. És most jön az a része, ami borzalmas és láttam. A tank utána ment és átment rajta. Ez elég sokáig bennem maradt. […]”

A harcok hevességét és mértékét Pintér Endre orvos visszaemlékezése is alátámasztja, aki a forradalom idején a Városmajorban dolgozott: „Három hétig a városmajori klinikán voltam ügyeletes orvos. A kórlapokból kiderül, hogy az ambuláns betegeket nem számolva 32 fekvőbeteg sérültet láttunk el, a sérülteknek 80 százaléka munkás volt. Az átlag életkor pedig 22 év volt.”

Lengyel Balázs a Jelenkor című lap 1991. január 1-jei számában így fogalmazott „Mészöly más” című írásában: „Ott álltam Mészöly Miklóssal 1956. november 1-jén vagy 2-án a műteremlakásuk nagy nyitott ablakában, és együtt figyeltük az utcát. Alattunk, odalent a Városmajor utcában lőttek. Felkelő nemzetőrök lőtték a szemközti alacsony ház ajtaját, a zárat, a kaput szétlőtték. Ávós ház volt, tudtuk.”

A Széna téri forradalmárok hősies kitartása november 10-ig tartott. Ezután a szovjet túlerő legyűrte az ellenállást, a vezetőket pedig a hatalomba visszatérő kommunista rendszer kivégezte.

 

Az első hegyvidéki ’56-os emlékmű

A rendszerváltás után hamar felmerült a gondolat, hogy a Hegyvidék is méltó módon állítson emléket az 1956-os hősöknek és áldozatoknak. 1991 tavaszán a Hegyvidék újság pályázati felhívást tett közzé. „A XII. Kerületi Önkormányzat pályázatot ír ki az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékét megörökítő emlékmű megalkotására. Az emlékmű formája: emlékkő vagy kopjafa."

A pályázat eredményeként 1992. október 23-án, a forradalom 36. évfordulóján avatták fel Kovács Gábor emlékkövét a Gesztenyés kertben. A műalkotás azóta már új otthonra talált, a Városmajor utcai Barabás-villa kertjében helyezték el.

Később, a 60. évfordulóra készülve a kerület új, országos emlékműpályázatot hirdetett. A győztes Szmrecsányi Boldizsár szobrászművész alkotása, „A szabadság szárnyaló madara” lett. A 2016-ban felavatott, fekete talapzatra emelt, carrarai fehér márványból faragott galamb egyszerre szimbolizálja a forradalom tisztaságát, a szabadságvágy emelkedettségét, az életet és a halálon túli halhatatlanságot.

Földváry Gergely