A Super Mariónak öltözött Dévényi Tibi bácsi máig kísért

Bummm!!!

Az első interaktív telefonos játékok egyike még akkoriban került képernyőre, amikor a szocialista vezetőség a reggel 9-ig tartó alkoholtilalommal próbálta elejét venni, hogy a proletariátus felhőtlen fesztiválhangulatban és/vagy fókajárásban érkezzen meg a munkahelyére. Ez az intézkedés azonban sokkal inkább a kádári munkafegyelmet, mintsem a zsírmáj elleni küzdelmet hivatott szolgálni, noha valójában mindkettő tudományos-fantasztikus jelenségnek bizonyult. (Az absztinens népnevelés tökéletes csődjét hűen szemléltette a Szomszédok, amelynek szereplői úgy vedelték a konyakot, mintha ezáltal képesek lennének kordában tartani az inflációt.)

Hogy mindez hogy jön ide? Nos, a Bummm!!! egy kvázi Törley-reklám volt, ahol a pénznyereményhez pezsgő is társult. Papíron ezzel mindenki jól járt, hiszen a termék eljutott az adott háztartásba, és – szintén papíron – a nyertes nem kényszerült rá, hogy azonnal eligya az összeget.

A játék természetesen semmiféle szellemi képességet nem igényelt, kizárólag a számítógép-kezelő reflexeit, akinek az esetek többségében sikerült is két másodperccel az ominózus „bumm!” elhangzása után megnyomni a space billentyűt. Ennek hatására pedig a virtuális dugó elvétette a futószalagon himbálózó pezsgősüveget, a nézősereg pedig indokolatlan dühkitörések közepette konstatálhatta, hogy ez itt az életképtelen, világtalan sudribunkók országa.

 

Egy perc terc

Kelet-Közép-Európában a nyerőautomata-szenvedély némileg más képzettársításokkal bírt, mint Las Vegas közepén: míg utóbbi városban Elvis és a neonfények biztosították az aláfestést, nálunk Lagzi Lajcsi és a kocsmai légypapír zörgése. Jellemzően sokkal inkább a plebejus réteg hóbortja volt, így a játékfüggőség elleni küzdelem is alternatív módszereket kívánt meg.

Vélhetőleg ez adta az ötletet a Magyar Televízió Egy perc terc című műsorához is, amelyben a telefonáló egy Commodore 64-vezérelt félkarú rablót irányíthatott a „terc” vezényszóval. Így Susánszki József géplakatos nem holmi kétes pénznyelőbe szórta el a munkabérét, hanem telefonszámlára költötte azt, miközben nézők széles tömegeinek nyújtott minőségi szórakozást.

 

Torpedó

Bárhogy is vélekedjünk róla, Dévényi Tibor megismételhetetlen dolgokat vitt véghez a kívánságműsorok történetében: elintézte, hogy Pataky Attila Batmannek öltözve produkálja magát a színpadon, hogy a jeges Dunában tempózó Schirilla György gőzgombócot majszoljon, vagy hogy Kokó a ringben rongylábazó Komár Laci zenéjére tartson dadaista bokszbemutatót. Más kérdés, hogy élő gyermek akkor sem kért volna ilyesmiket, ha unokatestvérek szerelmének gyümölcseként látja meg a napvilágot egy atomreaktor szomszédságában.

Ugyanakkor a Torpedó című játéknak köszönhetően az is kiderült, hogy miféle rejtett tartalékok vannak a téboly csodatevő aranyhalában. Tibi bácsi ugyanis játszi könnyedséggel tudott elbeszélgetni a munkásosztállyal a háttérben ugató tacskó csípőficamáról, miközben a betelefonáló lázasan próbálta eltalálni a virtuális táblán a 20 százalékos Keravill-kedvezmény lelőhelyét.

Az pedig csak hónapok elteltével esett le a műsor szerkesztőinek, hogy egyes képmagnóval rendelkező lapos sumákok ravaszul rögzítik, majd visszajátsszák a nyitó képsorokat, ahol egy másodpercre felvillant a nyeremények rejtekhelye. Ám ekkorra a lelketlen svindlerek már rég túl voltak a háromnapos ócsai álomnyaraláson.

 

Elektor Kalandor

A Torpedó után Tibi bácsi szintet ugrott a felkavaró telefonos játékok univerzumában, és egy még extrémebb élménycsomaggal ajándékozott meg minket. Míg előző műsorában megelégedett olyan pulóverek és sportzakók viseletével, amik elhangolták az Orion tévé színbeállításait, addig az Elektor Kalandorban immár vízvezeték-szerelőnek öltözött csehszlovák chippendale-fiúként tárult a szemünk elé. Ebben a hacukában elvileg Super Mariót hivatott megidézni, akinek kitalált karakterként nem volt lehetősége ombudsmanhoz fordulni.

Az Elektor Kalandor mellesleg forradalmi volt abban a tekintetben, hogy a játékosok végre nem a telefon nyomógombjával, hanem saját otthoni konzoljukon szerencsétlenkedhettek Marióval az egész ország szeme láttára. Tibi bácsi biztatása ugyanakkor többnyire olaj volt a tűzre, és a betelefonálók – akik amúgy akár három pályát is gond nélkül végigjátszottak – már az első szint közepén elvéreztek egy-egy szakadéknak, vagy egy ellenséges teknősnek köszönhetően.

 

Meri, vagy nem meri?

Már-már közhely, hogy a kereskedelmi tévék betörésével addig sosem látott nagyvadak bukkantak fel a képernyőképtelenség rezervátumában, ez pedig a telefonos játékokra halmozottan igaznak bizonyult. Míg az ország Rózsa Gyurija egykor – egy tankhajónyi víz elfogyasztása közben – képrejtvényekkel, szójátékokkal és szöveges feladatokkal tette próbára a nézők intellektuális képességeit, addig az RTL Klub és a TV2 a bojtosúszójú sügérek szórakoztatását tűzte ki célul.

Pokrivtsák Mónikát gyakran vádolták azzal, hogy vezetéknevének zeneisége szinkronban áll műsorvezetői kvalitásaival, de utólag se legyünk igazságtalanok! Még maga Vitray Tamás sem lett volna képes médiatörténeti Tádzs Mahalt emelni egy olyan műsorból, amiben azt kellett megtippelni egy lestoppolt videós bejátszásból, hogy az aluljáró embere a riporter kérésére hajlandó lesz-e kotlóstyúkot imitálni.

Kirsch J. András