Amikor Ankara leigázta Hollywoodot

Seytan (1974)

1973-ban jogosnak hatott az a vélekedés, hogy Az ördögűzőnél nyomasztóbb és felkavaróbb művet képtelenség celluloidra vinni. És bár muszlim országban a „fogd meg a söröm!” nem éppen bevált fordulat, Metin Erksan török rendező e felkiáltást követően vágott bele a Seytan forgatásába.

Törekvését bizonyos értelemben siker koronázta: saját gyártású mutációja hasonló hatást gyakorolt ránk, mint egy tál döner kebab, amely pár órával korábban még Tubi fedőnéven szotyolát csipegetett a Keleti pályaudvaron meghúzódó Beygir Gücü büfé előtt. A direktor nagy műgonddal gyomlálta ki a sallangot az eredeti 131 perces alkotásból, hogy aztán tömény, 100 perces dózisban adagolja nekünk a költséghatékony tébolyt.

Az úgynevezett cselekmény szerint a neves színésznő lánya egyik napról a másikra tbc-s portásbácsi-orgánumon kezd kommunikálni, arcán pedig hasonló foltok jelennek meg, mintha csak beletüsszentett volna a finomfőzelékbe. A kiérkezett ezoterikus szakértő szerint a maszkmester Mekk Mester-i munkája annak tudható be, hogy a kis Gül testét egy leszázalékolt Pazuzu használja kollégiumi szobának, és egy komplett Szulejmán-évad levetítésével sem lehet távozásra bírni. Így hát kezdetét veszi a démonűző bohózat, melynek során a szenteltvíz és a Biblia használata teológiai hibaponttal jár.

Dünyani Kurtaran Adam (1982)

A Star Wars megannyi paródiafilmnek szolgáltatott több mint hálás alapanyagot. És most legkevésbé sem az Űrgolyhókra gondolunk, sokkal inkább olyan audiovizuális diszkóbalesetekre, mint a Redwing – Menekülés a fekete droidok elől, az 1978-as Starcrash (David Hasselhoff főszereplésével) vagy a Szív TV-n futó Power kapitány és a jövő katonái sorozat.

A nagybetűs Csillagrombolót azonban Törökország vetette be Dünyani Kurtaran Adam fedőnéven, azzal az aligha titkolt szándékkal, hogy az utolsó agysejtig felperzselje a nézők szürkeállományát. Ennek érdekében a készítők attól sem riadtak vissza, hogy a török Han Solót a lábára rögzített sziklamakettekkel késztessék Rocky-féle edzésmontázsra, mindezt az Indiana Jones (!) főcímzenéjére. A pszichoroller azonban csak akkor kapcsol igazán fénysebességre, amikor a Cantina-jelenet dadaista interpretációjában mohácsi busók kezdik vegzálni főhősünket.

Badi (1984)

Drew Barrymore gyerekszínészi pályafutása némileg más utat írt le, mint a Kölyökidő szereplőinek tévés karrierje. Utóbbiak közül ugyanis senkiről nem tudunk, aki rendszeresen rájárt volna a szülők bárszekrényére, és a Gőgös Gúnár Gedeon borítójáról pattintotta volna fel a kokaincsíkokat.

Ám a színésznő még így is mázlistának mondhatja magát, hogy nem az E.T. török változatában csapta meg a hírnév szele. Ez esetben ugyanis egy hombárfejű, karókezű, fröccsöntött mutánssal kényszerült volna barátságot kötni, akihez hasonló lények legfeljebb Pataky Attila fantazmagóriájában láttak napvilágot.

Ugyanakkor nem a főhős külleme az egyetlen tényező, ami azt igazolja, hogy a stáb büféjében némi csattanó maszlag is került a baklavaszirupba. Zafer Par műve ugyanis egy kvázi vígjáték, amelyben a Benny Hill Show-t idéző felgyorsított burleszkjelenetek szolgáltatják a komikusnak szánt elemeket – mintegy arra kényszerítve E.T.-t, hogy az ombudsman számát tárcsázza az ominózus telefonon.

Kara Simsek (1985)

Mint azt számos példa bizonyítja, a ringben elszenvedett fejsérülések olykor nem múlnak el nyomtalanul. Muhammad Alinál mindez Parkinson-kórt, Bunyós Pityunál pedig mulatóskarriert eredményezett.

Cetin Inanc rendező-forgatókönyvíró esetében már pusztán a Rocky okozta audiovizuális élmény is elégnek bizonyult, hogy legyártsa az 1976-os klasszikus török rekordinflációval sújtott döbbenet-remake-jét. Egyben mentségére szóljon, hogy visszafogottan használta a copy-paste kombinációt: a türk Balboa például nem holmi csóró-bunkó pénzbehajtó, hanem tisztes kubikus egy festői gyártelepen. Ugyanakkor hősiesen védelmezi kollégáit a rájuk zuhanó öttonnás konténerektől, miközben halántékig tépi fel az őket vegzáló gonosz konkurencia orrnyílását.

Ennek köszönhetően pedig nem kerülheti el sorsát: a Kackiás Bajszú Ripacsok Ökölvívó Szövetsége felfedezi tehetségét, és – a jogdíjproblémákat nyugati szemfényvesztésnek minősítve – értelmezhetetlen edzésmontázsokat végeztet vele az Eye of the Tigerre. (Végezetül fontosnak tartjuk megjegyezni – ha netán kérdeznék egy szélütött kvízműsorban –, hogy a Knight Rider ugyancsak Kara Simsek, azaz Fekete villám címen futott török nyelvterületen.)

Korkusuz (1986)

Török égre török Stallonét! – harsant a jelmondat, a falafel-Rambo főszerepét pedig ugyanaz a Serdar Kebapcilar kapta meg, aki előzőleg Rockyt játszotta el drámai hiteltelenséggel. Az alkotók ezúttal is ódzkodtak az eredeti franchise szolgai lemásolásától, ugyanakkor előbb rajzolnánk Erdogannak cicabajuszt egy ankarai propagandaplakáton, mint hogy összefoglaljuk a Korkusuz cselekményét.

Annál is inkább, mert a sztori középpontjában a címszereplő rakétavetője áll, amely kétméteres röppályájával örökre beírta magát a filmtörténet legidiótább fegyverei közé. És akkor még nem is szóltunk a ravasz meghúzását követő hanghatásról, amit jó eséllyel a speciális mentők rögzítettek egy demizsonba szorult aranyhörcsög kimentésekor.

Kirsch J. András