Egy múzeum, ahol a tárgyak járnak körbe

A Méréstörténeti Múzeum olyan, mint a mesebeli négyszögletű kerek erdő a Bojtorján együttes dalában: „nincs sehol, de létezik”. Manapság már nagyon különösnek számít, ha valami szinte nem lelhető fel a virtuális világban, ellenben a valóságban nagyon is jelen van – mégpedig a Németvölgyi út 37–39. szám alatt. Azért bizonytalanul megkérdeztük az utcáról a kerítésen át, hogy tényleg sikerült-e rátalálunk, de Horváthné Kőhalmi Erika, a Magyar Mérésügyi Egyesület 1874 elnöke – persze csak pár perccel később tudtuk meg, hogy ő az – kedvesen megnyugtatott minket: „Jó helyen járnak”.

Eredetileg óvodáskorú fiainkat is el akartuk hozni, ám szerencsére nem tettük. A gyerekek ugyan jól jártak volna, de a múzeum rosszul: az ezernyi kisebb-nagyobb tárgy közül mindenhez hozzányúltak volna.

Más kérdés, hogy itt egyébként hozzá is lehet nyúlni mindenhez a megfelelő életkorban, sőt, a muzeális kincsek érkeznek hozzánk, a tárlatvezetés során nem mi járunk körbe, hanem a tárgyak. Az egyetlen légtérben, hazánk egyik legkisebb múzeumában ez így van rendjén. Egyébként előzetes bejelentkezés alapján iskolás csoportokat is várnak, például azért, hogy méricskéljenek – ami bizonyosan leköti a fiatalokat.

„Apránként építkezünk – mondja a tárlatvezetés kezdetén az elnök asszony, Horváth Attila társalapító felesége. Az intézmény a Kulturális Örökség Napjai és a Múzeumok Éjszakája programjaiba is bekapcsolódott az elmúlt években. – 1896-ban vásárolták meg ezt a telket, rezgésmentes, tiszta levegőjű helyet kerestek. Szó sem volt még arról, hogy a 105-ös busz jár majd erre. Az épületet 1924-ben emelték, most épp a gondnoklakásban járunk.”

Mint megtudjuk, valaha nagyon pontos mérőeszközöket készítettek kézzel. A házban egy két emelet magas mérleg is etalonnak számított, és ennek az eszköznek köszönhető, hogy nem kellett költözni, hiszen egy ekkora mérleg elvitele azt jelentette volna, hogy öt évig nem lesz mérőképes. A többi épület közül az egyik a „sugáretalon”, vagyis a dózismérők hitelesítésére szolgál, egy másik pedig börtön volt.

A fáraók karja volt az etalon

Hamarosan viszont, meg sem mozdulva, a hosszmértékek birodalmában találjuk magunkat. Például az ókori Egyiptomban, ahol a fáraók karja számított a mértéknek. A piramisépítéseknél is szükség volt rá, ugyanakkor a Nílus áradásának a magasságát is meg kellett adni. Később Európában a királyok lába vagy éppen tenyere vette át a hosszmérték szerepét, és így Franciaországban több ezer mértékegység létezett egyszerre. Napóleon mondta ki végre, hogy a királyok jöhetnek-mehetnek, de ennek állandónak kell lennie.

A többi közt a korabeli „taxik” viteldíjához is szükség volt a hosszúság mérésére, máshol pedig legalább ilyen fontos lett háborúk idején a tengelytávolság. Kínai császárok rendeletbe is foglalták a tengelytávolság állandóságát, hogy jobban tudjanak haladni a seregek.

A méterrendszert százötven éve vezették be. Az etalont olasz öntőmester készítette, és egy párizsi széfbe került. A 20. század derekán Bay Zoltán javasolta, hogy pontosabban mérhető időegységre és a fénysebességre alapozzák a métert, így lett „a fény által a vákuumban a másodperc 1/299 792 458-ad része alatt megtett út hossza”.

Hajszál híján

Talán ennyiből is kiderül, hogy miközben a Méréstörténeti Múzeum akár kisiskoláskorúaknak is élvezetes hely, időnként TTK-s diplomával is fel kell kötni a gatyát. De anélkül is világos lesz, hogy Magyarország is őriz etalont, mégpedig a súlymértékek közül a tizenhatos számú kilogramm-etalont, aminek egy páncélszekrény lett az otthona.

Egy 37 milliméter magas és 37 milliméter átmérőjű platinadarabot kapunk kézbe, amelyen egyetlen karcolás „tíz a mínusz tizenhatodikon” nagyságrendű eltérést mutatott, vagyis egy hajszálnyit. Éppen ezért a magyar etalon „nyugdíjba vonult”, de nemzetközi szinten is komoly kihívást jelentett az állandóság elérése, a súlymérés etalonjai ugyanis hízni kezdtek.

„Eredetileg egy búzaszem volt a legkisebb súlymérték, tizenkét búzaszem a következő” – folytatja Horváthné Kőhalmi Erika, majd az egyik sarokban Harsányi Dezső utazómérlegét csodáltatja meg velünk, ami valóban egy csoda, hiszen 114 éve kézzel alkották meg precízre. Olyan kiválóra sikerült, hogy kibírta a lovas kocsin szállítást is Bécsig, és ugyanolyan pontos maradt. Egy grammtól 250 kilóig képes mérni. Aztán egy fallal arrébb megtudjuk, hogy „a háztartási mérlegek dísztárgyaknak is számítottak, a gyűjtők egy része kifejezetten rájuk szakosodott”.

Egészen más szint a hitelesítés, ami a mérésügy egyik fő feladata, de mint a tárlatvezetésen kiderül: „Mára lényegesen csökkent azoknak az eszközöknek a száma, amelyeket hitelesíteni kell. A kutya sem kérdezi meg egy digitális lázmérő pontosságát, míg régebben darabonként kellett hitelesítenünk.”

A sok-sok kisebb-nagyobb muzeális értékű tárgy közt ott van egy szép nagy véka 1862-ből, amellyel „tetézve vagy csappanósan” lehetett mérni. A gabonaméréssel a szállítmányokat lehetett összehasonlítani a beárazáshoz.

Az egyik legkülönlegesebb eredetű darab pedig, ami szintén kézről kézre jár a látogatók között, egy ópiummérleg Thaiföldről. Egy vak fiú családjától származó ajándék, hálából kapta az intézmény, miután a fiatalember mindent kézbe vehetett, így a tárgyak „láthatóvá” váltak a számára is.

Arday Attila