Garázsban lakott, hogy a hegedűkészítés hazájában tanulhasson
Antonio Stradivari városában, Jamie Vardy angol csatár új lakhelyén tanulta a mesterségét Székely Márton cremonai diplomás hegedűkészítő. Új rovatunkat, amelyben kerületünk rejtett, exkluzív szakmáinak művelőihez látogatunk el, vele indítjuk. Alkotás utcához közeli, láthatatlan műhelyében buta telefont tart, és mellé egy okos kutyát. Éjszaka pizsamában is felkel, hogy szeretett szakmájának hódolhasson. Az időből kilépve belenézhettünk a hegedűkészítés ötszáz éves itáliai és háromszázötven éves magyar hagyományába, illetve láthattunk egymilliós anyagköltségű csellót, amely aznap éppen első meghúzására várt.
„Ha tehetném, nem térben, hanem időben utaznék. Az 1700-as évekbeli Cremonában lennék, elbújnék egy sarokban, hogy hallhassam, mit mond a tanítványainak Nicola Amati, Antonio Stradivari mestere” – engedi szabadjára a fantáziáját Székely Márton hegedűkészítő mester a Kiss János altábornagy utcai műhelyében.
Azért térben is elutazott már szakmája leghíresebb, észak-itáliai fellegvárába, ami 40 méteres tengerszint feletti magasságban, a Pó-síkságon található. És mostanában leginkább azért olvashattunk róla, mert ide, a főleg totószelvényekről ismert Cremonesébe igazolt Jamie Vardy, a huszonhatszoros angol válogatott csatár, mindjárt kiérdemelve a StradiVardy becenevet. A futballista harmincnyolc évesen kezdte el a légiósidőszakát.
50 dollárral a zsebben
Székely Márton ellenben még tizennyolc esztendősen, a nyolcvanas évek végén indult el délnek, mint a letűnt korok inasai, akik nekivágtak a világnak, hogy a legjobb helyeken tanulják ki a mesterségüket – hazatérve pedig kamatoztassák a tudásukat. Éppen így tette, és a többi között egy Cremonese szurkolói sállal is gazdagodott.
„Mindig az volt az álmom, hogy hangszereket alkossak, legszívesebben gimnáziumba se mentem volna, de gimnáziumi tanár szüleim mellett erre nem adódott lehetőség – folytatja Székely Márton. – Gyerekként nyaranta már Párniczky Mihály mellett dolgoztam a mai budapesti II. János Pál pápa térnél, ő sajnos korán meghalt. Az érettségim évében is tudtam, hogy fával akarok foglalkozni, beadtam a jelentkezésemet a soproni főiskolára és a cremonai nemzetközi képzésre is. Fél évem volt itthon megtanulni olaszul, 1989-ben az utolsó disszidensek egyike lettem. Turistavízummal és a megengedett ötven dollárral indultam el Olaszországba. Ha nem jön közbe a rendszerváltás, nem is jöhettem volna haza.”
Mindenekelőtt Vincenzo Bissolotti műhelyében képezte magát a cremonai mesterdiplomához, négy nehéz év árán. A családja nem tudta finanszírozni kinti tanulmányait, az ötven dollár három nap alatt elfogyott, Olaszország gazdagabb felében ugyanis annyiba került a kenyér, mint most nálunk. Itthon ellenben tíz forintot kellett fizetni érte…
„Nekem kellett megoldani a kinti lakhatást, az első fél évben egy garázsban éltem, ahol egy vízcsap volt felszerelve a falra – meséli. – Nagyon aggódtak értem itthon, a szüleimnek még telefonjuk sem volt. Képeslapot küldtem haza, három hét után tudták meg azt is, hogy megérkeztem. Egy pizzériában mosogattam és egy üvegesnél vállaltam segédmunkát, hogy eltartsam magam, miközben hétköznap délelőtt és délután is az iskolában kellett lennem. Sőt, még szombat délelőtt is tartott a tanítás.”
Cégér nélkül
Akusztikát és vállalkozási ismereteket is tanult, a diplomájával előbb Grazban, majd Bécsben, aztán egy rövid kitérő után Sopronban vállalt munkát. A hűség gyönyörű városában megtalálta a nyugalmat, később viszont Budapesten, a Király utcai műhelyében, a Zeneakadémia közelében már hiába kereste.
Tizenöt évet így is lehúzott a belvároshoz közeli nyüzsgésben, aztán inkább átjött ide, a Hegyvidék lábához, ahol van azért élet, de bele lehet feledkezni a munkába. Már csak azért is, mert nem nyitják rá tízpercenként az ajtót hangszerbeállítás, -javítás kedvéért. A zeneakadémiai kapcsolatai megmaradtak, a muzsikusok Budára is követték. Cégér nélkül is tudják, hol keressék.
„Itt is lakom, ebben a háztömbben, ami rendkívül kényelmes – vallja a szinte homework-helyzetről. – Nem megy el idő a munkába járással, akár az éjszaka közepén, pizsamában is le tudok jönni ide, ha valami eszembe jut. A hajnali órákat szeretem a legjobban, meg a késő estieket, reggel hétkor már itt vagyok. Örömmel dolgozom lehúzott függöny mögött, és akár az egész napot eltöltöm itt. Nem is szeretem munkának nevezni, nem is élem meg annak.”
A különös tevékenységhez különös életmódot folytató, házasságban élő Székely Márton műhelyében egy barátságos kutya jelenti a társat, órákat viszont hiába keresünk a falon. „Észre sem veszem, hogy múlik az idő, ahogyan akkor sem éreztem, amikor a Balatonon szörföztem. Nagyon jó érzés, mindenkinek kívánom.”
Mi is azt érezzük, itt nincs is idő. Azt mondják, az örökkévalóságban sincs, így aztán mindenre jut, elmélyült beszélgetésre is olyasvalakivel, aki nem tartja magát a szavak emberének. És aki hisz abban, hogy a zene kapcsolatot teremt ember és ember, ember és Isten között, és abban is, hogy hagyni kell érvényesülni a természetességet, egyszerűséget, mert gyakran a legegyszerűbb megoldások jelentik a legjobbat. József Attilát idézi: „Az Isten itt állt a hátam mögött / s én megkerültem érte a világot.”
Ennek szellemében az elektronikai eszközök teljes hiánya jelenti a közvetlen környezetet. Míg Székely Márton bátyja informatikát tanít, az ő e-mailjét is inkább a felesége olvassa. „Buta telefonom van” – és tényleg.
Duplantis rekordja és a cselló hangja
Ezek alapján el sem hinnénk, milyen csúcsélményt jelentett számára a svéd Armando Duplantis világrekordja rúdugrásban a múlt heti világbajnokságon. Nagyon szereti a sportot, tollasozott és vívott, tisztában van vele, hogy ma is kellene valamit csinálnia.
A kapcsolatokat leginkább személyesen ápolja. A művészekkel közösen alkot, és boldog, hogy részese lehet egy folyamatnak, aminek a végén a színpadon megszólal a hangszer.
„Nagyon jó érzés, ha megrendelésre készül egy hangszer, de nem biztos, hogy pont olyan modell lesz, olyan hangszínnel, amilyennek a leendő tulajdonosa elképzeli – mondja. – Még sokkal jobb, ha megtalálja a gazdáját. A hegedűk kétharmadát nem is rendelésre készítem, hanem kedvtelésből.”
Évente három készül el, vagy éppen egy sem, mert cselló következik, amely egy év alatt kerül ki a kezéből. Így volt ez legutóbb is, éppen ottjártunk napján várt rá a sarokban egy gordonka, hogy először húzzák meg. Az alkotójának ez ma is olyan pillanatot jelent, amiben el kell fordulnia, hogy elrejtse a könnyeit.
A múlt nyártól az ideiig csak hangszerbeállítást, javítást vállalt közben. Az anyagköltség egymillió forint, az egyszerű megjelenésű munkaeszközök között pedig van olyan, amelyikért százezer forintot fizetett, amikor végre megengedhette magának. Precizitás, kézügyesség, türelem mellett a szerszámok szeretete is hozzátartozik egy olyan szakmához, ami ötszáz éve, a hegedű feltalálása óta ugyanolyan módszereket igényel.
Székely Mártonnak viszont az is fontos volt, hogy megismerje, folytassa a magyar hegedűkészítés hagyományait. Az 1600-as években – a török megszállás miatt – Pozsony lett az ország központja, az 1800-as évek felvirágzásához pedig az kellett, hogy Schweitzer János Bécsből Budapestre költöztesse át a műhelyét. Tőle tanult Nemessányi Sámuel, aki olyan szintre emelkedett, hogy Székely Márton szerint a hegedűi külalakra és hangzásra is felveszik a versenyt a legnagyobb olasz mesterek hegedűivel.
Liszt Ferenc és Bartók Béla hatása, a Zeneakadémia megalapítása, az Operaház megépítése is hozzájárult ahhoz, hogy az 1900-as évek elején a belvárosban kinyissanak a legjobb hangszerkészítő műhelyek. Sáránszky Pál még dolgozott ezekben, és sokat mesélhetett róluk Székely Mártonnak, amikor egy évet nála töltött.
Stradivari és a villanykapcsoló
„Harminchét éve készítettem az első hegedűmet, százhúsz-százharmincnál járok – meséli a hegyvidéki mester. – Stradivari több mint ezeregyszázat készített, amihez azért hosszú élet is adatott neki, sok segéd és tizenegy gyermek, akik közül ketten továbbvitték a mesterségét. Az 1700-as évek elejétől számít ő a leghíresebb hegedűkészítőnek, addig a tiroli Jacob Stainer volt a legismertebb. Stadivarinak nincs egyetlen konkrét titka, viszont kimagasló képességekkel rendelkezett, amelyeket a hozzáállásával, a munkaszeretetével és a kísérletező kedvével egészített ki. Nekem nagy előnyöm a régiekkel szemben, hogy egyetlen kattintással felkapcsolhatom a villanyt, hogy éjszaka is dolgozhassak. Stradivari aranyperiódusa az ötvenes évei derekán kezdődött, és huszonöt évig tartott, de még kilencvenéves korában is alkotott, sőt, utána is oktatta a fiait. Hál'istennek, Paolo, a legkisebb fia egyben adta el a hagyatékot, így ma is meg lehet tekinteni Cremonában. Kívánom magamnak, hogy nekem is most induljon az aranyperiódusom, és huszonöt évig tartson, de még kilencvenévesen is alkothassak.”
Mi is ezt kívánjuk a születésnapján, amely éppen megjelenésünk napjára, szeptember 23-ra esik. És éppen az ötvenötödik, vagyis kezdődhet a legjobb, a nagy korszak! Egy olyan hegedűkészítőnek, aki természetesen maga is hegedült, de a családja „fekete bárányaként” kétkezi munkával akarta szolgálni a zenei és a tárgyi kultúrát.
Arday Attila