„Iszonyú tempóra kapcsolt, mintha versenyt futna valamivel”

Olvasóként úgy érzem, Térey János és Csaplár Vilmos világlátását közös szellemi tér köti össze. Témáik, a sötét múlt, a kevésbé felhőtlen valóság sokban hasonlítanak. Térey temetésén pályatársa közös svábhegyi sétáikra emlékezve búcsúztatta „volt időutazó társát”. Beszélgetésünkben Térey János írói és magánemberi alakját idéztük fel.

Térey János volt az egyik legfiatalabb író, aki megkapta Magyarország legrangosabb független irodalmi elismerését, az Aegon-díjat

Svábhegyi séták

Aki találkozott Téreyvel, talán a figyelmére, közvetlenségére emlékszik leginkább. Sok művésztársával ápolt rendszeres kapcsolatot – hiányolják is intenzitását, indulatait, meglátásait és azokat a műveket, amiket még megírhatott volna…

Csaplár Vilmosnak 1980-tól negyven éven át volt alkotói és életközege a Kikelet utca csendje, természetközelsége. Irodalmi összejövetelekre, kiállításmegnyitókra „járt le” a városba; egy ilyen programon találkozott először Téreyvel, ezután többször összefutottak mindenfelé.

Térey költő volt, Csaplár prózaíró, elég nagy volt köztük a korkülönbség, de mindig tudtak beszélgetni. „Észrevétlenül elkezdődött közöttünk valamilyen kapcsolat. A Zalai utca sarkán talán még most is megvan az a nyilvános hely, ahová először beszéltünk meg találkozót – eleveníti fel a kezdeteket Csaplár Vilmos. – Mindegyikünkről kiderült ez-az, adtunk egymásnak a könyveinkből. Amikor a Béla király úton béreltek lakást Artemisszel (Harmath Artemisz Térey János felesége volt – a szerk.), már sokat beszélgettünk a Svábhegy múltjáról. Neki valahogy a helyek, a helyszínek – mint a világ megfogható részei – fontosak voltak. Amikor már ott lakott, nemcsak beszélgettünk, elkezdtünk sétálni is.”

Téreyt érdekelte a vidék története, elkezdett utánaolvasni, kinyomozott helyszíneket; volt, hogy átvette a szót, ő is mesélt. Sétáik kiterebélyesedtek, például a Csillagvölgyi úti egykori motelek felé, ahová a reformkortól jártak fel nyáron hűsölni az emberek. Romházakat is érintettek.

Emlékezetes az a ház, amely egy színészé, Benza bácsié volt, aki – mert akkoriban nem lévén a hegyen utcanév, hogy eltaláljanak hozzá – készített egy csavart kéményt. A ház helyén társasház épült, de mellette elfért a régi épület egy darabja, a kéménnyel. „Mondtam, gyere, megmutatom, mert úgyse lesz sokáig, le fogják bontani” – meséli Csaplár Vilmos.

 

Bejárni Újpestet

Aztán a törzshelyeiket említi: a Fodor utcai Levendula a kerthelyiséggel, a Leo a Béla király úton, és a Normafánál, a faházban lévő kocsma, ez utóbbit időközben lebontották. A Béla király út és a Zugligeti út találkozásánál még évekig működött egy vaskályhás, olajos padlós kocsma, vörös salakos, vascső asztalokkal berendezett kerthelyiséggel, de ez már nem volt meg a közös séták idején. Térey János később kinyomozta, hogy ez lehetett valamikor a „Vendéglő az Ezer Akóhoz” 19. századi fabódébüfé – fényképet is talált róla, valószínűleg az átalakítás előttről.

„Azt vettem észre, hogy a János egyre több dolgot tud, egyre több mindennek olvas utána – mondja Csaplár Vilmos. – Már ő hívott el például a Melinda útra, mert ott volt a náci helytartó székhelye.”

Később más városrészekbe is elzarándokoltak: „Élete utolsó éveiben kapacitált, járjuk be Újpestet; én tizennyolc éves koromig ott éltem. Megnéztük a régi helyszíneimet, a Tungsram strandot, a Duna-partot, Újpest belső részeit. A Tél utcában, a házunk helyén lakótelep lett; ebédeltünk a Megyeri csárdában. Rákospalotán is cirkáltunk, iszonyú tempóra kapcsolt, mintha versenyt futna valamivel, hogy minél több métert megtegyen az ottani utcákon. Visszafelé jövet a lezárt vasúti sorompó előtt várni kellett, és ő, mint a versenyló, toporgott, mikor mehet már tovább.”

Úgy tűnt, Téreynek szüksége van arra, hogy egy autentikus személy összekösse őt helyszínekkel, például Újpesttel is, de hogy mit írt volna ebből, azt nem tudhatjuk. A Svábhegy viszont kiteljesedett, először a 2015-ben megjelenő, A Legkisebb Jégkorszak című verses epikájában.

 

Derűs tágasság

„A könyv köszönetnyilvánításában a meteorológus után – akitől nyilván szakmai tanácsokat kapott – közvetlenül az én nevem volt felírva – mondja a barát. – Köszönetet mondott a svábhegyi sétákért.”

Felvetődött az is, mit jelent a séták során vele megtapasztalt „derűs tágasság”, amiről Csaplár a nekrológban ír (lásd a lenti linken – a szerk.). „Jó volt vele sétálni, nem zavart, keveset beszélt, szemlélődött, elmélyülten figyelt. Barátok is voltunk, és egy barátságnak nagyon jó, ha vannak ilyen összekötő terepei, témái” – fogalmaz.

Érdekes az is, hogy míg Csaplár Vilmosból a tárcaírót hozta ki a helyszín, Térey nagyobb összefüggésekben kapcsolódott hozzá. „Ő egy olyan alkatú ember, író, költő volt, akinek a tárgyi környezet, a hely nagyon fontos. Tele van az életműve különböző helyekhez kapcsolódó írásokkal, a drámáiba is beszűrődtek a helyszínek. Neki szüksége volt arra, hogy az írásait helyekhez kösse, és azt akarta, hogy szerves köze legyen ahhoz, ahol él, a helyekhez, ahol jár; nagyon hamar és alaposan igyekezett pótolni a hiányokat. Erre neki emberként meg íróként is szüksége lehetett, hiszen bevette az írásaiba – vélekedik a pályatárs. – Persze kellő időben be is villantotta, amit tudott, de nem tolakodóan, nem úgy, hogy bizonyítson bármit, hanem megfelelő arányban, mint egy jó művész – volt érzéke az életben is a dramaturgiához. Barátok lettünk. Nem az volt a célunk, hogy egymás rovására valamilyen produkciót nyújtsunk, hanem hogy jól érezzük magunkat, és minél tartalmasabb legyen, amit együtt össze tudunk hozni.”

 

Az utolsó e-mail

Térey János utolsó napjairól is beszélgettünk. Még örömmel posztolt a közösségi oldalán az érettségi találkozójáról, egy-két nap múlva pedig már a halálhírét olvastuk.

„Nekem írta élete legutolsó e-mailjét – emlékezik Csaplár. – Biatorbágyon, ahol most lakom, minden évben a születésnapom környékén összehívok egy kis társaságot. Úgy volt, hogy abban az évben is ez lesz, csak akkor én már beindítottam a svábhegyi lakáseladást, és megírtam neki, valószínűleg eltolódik a találkozó. Erre válaszolt, hogy nem baj, szeptemberben, az ő születésnapján megtartjuk. Úgy tudom Artemisztől, hogy ez volt az utolsó e-mail, amit a halála előtt írt. Aztán mentünk a lakása elé, a Költő utcába virrasztani… Nem kellett volna a Jánosnak meghalni. Veleszületett szívrendellenessége volt. Utólag a túlélő morfondírozik, furdalja a lelkiismeret, mit miért nem vett észre, de az az igazság, hogy a sokéves barátságunk alatt egy szó nem volt arról, hogy neki bármi baja volna.”

A helyekhez való kapcsolódásra visszatérve Térey János legutolsó regénye, a Káli holtak is szóba került. A könyvbemutatón még nem tudhatta, milyen izgalmas színdarab készül a műből a Katona József Színházban.

Hogyan kerülhetett a látóterébe a Káli-medence? Színházi fesztivál zsűritagjaként járta a vidéki színházakat, arrafelé is elvetődött, valószínűleg így szűrődött be történeteibe ez a hely, ahol a 70-es évek óta sok film forgott, talán Jancsó-filmből a legtöbb. Kedvelt lett, sok művész vásárolt ott házat. „Aztán, hogy milyen lépésekben lett olyan fontos számára, hogy egy egész könyvének fő motívuma legyen, ezt a Svábheggyel ellentétben nem tudnám feleleveníteni” – zárja gondolatait Csaplár Vilmos.

Térey János emlékezete tovább él. Versei, verses regényei, prózái ma is sok spirituszt és szépséget hoznak életünkbe. Hogy csak néhány közeli eseményt említsünk: az évfordulón Debrecenben, szülővárosában Térey Könyvünnepet rendeztek, a Nibelung-lakóparkot játssza a székesfehérvári Vörösmarty Színház, és megjelent a Szodomában kövérebb a fű című drámakötete.

Szepesi Dóra

 

Csaplár Vilmos: Térey-búcsú publicisztika: https://litera.hu/irodalom/publicisztika/csaplar-vilmos-terey-bucsu.html