„A mi generációnk olyan nagyon nem tud mazsolázni”

• Amatőr színész nagypapája egyéves unokájának szóló utolsó üzenete ez volt: „Üdvözlöm az én örökös haveromat!” Nem lehetetlen, hogy a nagypapák már a kicsikben meglátják az életre szóló spirituszt. Van ebben valami?
  
  
• Azt szokták mondani, valahogy a nagyapára üt igazán az unoka, nem tudom, mennyi igaz ebből, de túlteng bennem a Haumann-lét. Apuból is nagyon sokat vélek felfedezni magamban. Játék közben is egyébként, hangszíntől kezdve a gesztuson át valahogy átszűrődnek a dolgok, és ez nagyon jóleső. Apu azt mondta, nagyon hasonlítok rá, habitusra, külsőre is. Ő Rákosi Szidi Színitanodájába járt annak idején, ott kapott képzést, egészen addig titkolta ezt a szenvedélyét, amíg apunak az első sikerei nyilvánvalóvá nem váltak. Akkor mutatta meg a kincseit, színlapokat, előadásfotókat.
  
  
• Az első színházi élménye a Macskák volt, amiben látta édesapját, Haumann Pétert. Onnantól datálódik a pályaválasztása?
  
  
• Onnan egyértelmű volt. Nagyon kevesen hitték el, hogy az ember ennyire tudatosan elhatározza, de az idő bizonyította, nem volt sehogy másképp, és nem is volt B-tervem. Amikor nőttem felfelé, tudtam, hogy ezt akarom csinálni, és valamiért olyan vonzó volt… Egy kisgyereknek különleges élmény háromévesen látni az apukáját macskaként egy kukában szivarozni, meg kilendülni a nézőtérre! Az egész egy jó nagy játék volt. Gondolom, ez volt az első olyan impulzus, ami valahogy megragadott, talán a játéknak a lényege, az, hogy mekkora móka, milyen jó dolog. Aztán amikor az ember már a képzésére kezd koncentrálni, tudatosabban készül, tágabb értelemben veszi a fordulópontokat. Nálam így történt.
  
  

Figuranéző apuval

• A fogékonyság nyilván öröklődött, de ehhez jöttek még a közös játékok, például amikor megfigyelték az embereket.
  
  
• Ez volt a figuranéző apuval. És volt még egy játék az ő elmondása szerint, ami azért született, hogy minél hamarabb el tudjunk jutni az iskolából az óvodáig. Mivel én voltam az utolsó, a két gyereket lepasszolta fönt, a hegyen, az Aranyban (ma: Sashegyi Arany János Általános Iskola és Gimnázium – a szerk.), én meg ide jártam a MOMkulttal szembe, a Tanítóképző óvodájába, le kellett jönni a Lejtő úton, végig a Vas Gerebenen. Azzal szórakoztunk, hogy becsengettünk házakba, és gyorsan el kellett rohanni, ez meggyorsította a menetet, még mielőtt be kellett volna érnie a próbára. Ez volt a két emlékezetes játék, és valami elkezdődött; a figyelem, líraibban mondva az emberek közötti rezdülések észrevétele – tulajdonképpen ez a fajta megfigyelés a mesterségünk egy része.
  
  
• Nagyon tetszett, amit mondott a Magyar Színház nézőtéravató gáláján: azt, hogy érzékeli az idő és a tér lenyomatait. Hogyan?
  
  
• Ez annyira konkrét, amennyire én magam vettem azt észre, hogy a Hamletban például van egy pont – a színpadnak tökéletesen ugyanazon a részén történik meg, még a magasság is ugyanaz, ha a térben elhelyezzük –, ahol apámmal ölelkeztem, amikor a Fösvényt játszottuk. Most a színészkirályt játszó Fillár Istvánnal öleljük egymást, aki Hamlet apjának szellemét is játssza. A Fösvényben szándékos volt a móka, Harpagon és Cléante kibékülésekor. Teljes meglepetés számomra, hogy ez a véletlen áthallás mennyire jókor, jó helyen történik, és mekkora adalékot ad.
  
  

„Máshogy közlekedek a világban”

• „Apám, Apókám – átugrottál a fejem felett – nézlek téged, de az apámat látom” – mondta önnek édesapja a Vadkacsa bemutatója után. Mit érzett legbelül?
  
  
• Ez az első nagy dicsérete. Nem volt benne semmi művi, egyszerűen csak meghatódott attól, amit látott. Figyelt, mint ahogy néztük régen az embereket a figuranézés alkalmával. A rendkívüli érzékenységét én is hordozom magamban, minden rezdülésre tudok reagálni, ha kell. Igen, ez egy fontos pillanata volt az életemnek. Nem is vártam semmiféle validálást, vagy zöld lámpát apámtól, mert mindig a munka érdekelt mindkettőnket. Akár a színpadon, akár egymás közt beszélgetve az érdekelt, mit tudunk kihozni ebből a mesterségből.
  
  
• Elég sok mindent kihozott már. Kétségtelenül emlékezetes állomás a pályáján az Oppenheimer forgatása Hollywoodban. És akkor ő már nem volt jó állapotban, igaz?
  
  
• Akkor már nem, de tudott róla, tudatában is volt, és haza kellett utaznom. Tovább maradtunk volna kint – akkor még a menyasszonyommal, aki már a feleségem. Vagy három nappal előbb hazajöttünk, szerencsére még láthattam őt, és megkaphattam belőle azt az utolsó három napot.
  
  
• Annak, hogy a filmben eljátszhatta Szilárd Leó fizikus szerepét, az volt az előzménye, hogy a legrangosabb brit színiiskolában, a Guildhall School of Music and Dramában végezte a tanulmányait, és tökéletesen tud angolul. Mennyiben volt más az ottani képzés?
  
  
• Nagyon örülök, hogy kint végeztem. Máshogy közlekedek a világban, a személyiségem részévé vált a tolerancia, a diplomácia, és az, hogy hallgatni is fontos, érdemes jobban odafigyelni a másikra. Ez a fajta pontos, nyugodt, átgondolt hozzáállás a szakmaiságra is értendő. Ami jellemző volt a kinti életemre, azt ide is magammal hoztam. Nagyon jól tudtam dolgozni Eperjessel (Eperjes Károly, a Hamlet rendezője – a szerk.). Tudtunk aktívan vitatkozni, egymásnak szegülni, építkeztünk egymásból, és jól indukáltuk a dolgokat a próbák alatt. Azt gondolom, ennek a figyelemnek, elfogadásnak is köszönhető, ahogy be tudom építeni azokat az instrukciókat, amiket kér. Egyébként ő is hajlamos elfogadni, amit én gondolok, hiszen az a fontos, hogy a Hamletnek ez a fajta verziója rajtam keresztül menjen át.
  
  
• Mit jelentett az Oppenheimer világsztárjaival, Cillian Murphyvel, Matt Damonnal, Robert Downey Jr.-ral és egy ilyen filmmel a világ elé lépni?
  
  
• Ez egy nagy öröm. A vörös szőnyeges esemény is nagy öröm volt. Már csak azért is, mert én ott, azon a téren – anyámmal, apámmal is – sokszor átcsoszogtam, volt, hogy nagyon fáradtan, az iskolától, átázott cipőben, és sóvárogva néztem a mozi fölötti molinókat, a nagy produkciók nagy színészeivel… Az ember, ha bele tud állni ebbe az egészbe, jogosultnak érzi, és jóleső, ha rá vetül a figyelem arra a pár pillanatra. Ez is egy tér-idő játék! Azon filóztam, hogy hányszor mentem én itt át, a londoni Leicester Square-en – szőnyeg nélkül –, és aztán egyszer csak ott találom magam a gyönyörű vörös szőnyegen… Ott is visszaköszönt ez a fajta idősík-, térhatás.
  
  

A casting és a szekrény

• Casting workshopot és „kamera előtt létezést” is tanít. Hogyan kell ezt elképzelni?
  
  
• Ez elég komplex műhelymunka, szeretem így emlegetni, ne legyen semmi magasztos, tanító jellege. Így neveztük el egy nagyon kedves barátommal, volt osztálytársammal, aki évente négyszer megjelenik, szereti Budapestet. Az ember olyan gyorsan, hirtelen át tud libbenni egy – esetenként csak kétperces – castingfolyamaton, fontos, hogy tudjon koncentráltan jelen lenni, képviselni magát, a gondolatait, a művészetet, amennyire csak lehetősége nyílik rá. Ilyenkor meg kell küzdeni az idegekkel. Az embernek elmegy mindenfelé a gondolata, és már lehet, hogy kintről fogja meg a kilincset, aztán csodálkozik, hogy az a két perc hova tűnt hirtelen, és valójában tudott-e teljesíteni, vagy sem. Fiatalon megtörtént velem castingon, hogy elköszöntem a direktortól, rányomtam a kilincsre, és egyszer csak egy szekrényben találtam magam… Rossz ajtót választottam, bementem egy szekrénybe! Bemenni, az egy dolog. Kijönni már rosszabb… Ennyire el tudunk kalandozni. Nem kellemes, de ez is része a szakmánknak. Minden pillanatban figyelnek minket. Ez egy ilyen vállalás.
  
  
• Miért akar itthon is dolgozni, és nem csak külföldön érvényesülni?
  
  
• A szakmában a legérdekesebb maga a munka, és külföldet nézve sokkal nyitottabb az „olló”, annyi nemzet van, annyian beszélnek angolul, akkora a merítés, hogy nem egyszerű. Minél többen vagyunk, annál kevesebb a munka. Nincs okom panaszkodni, de az ember oda megy, amiről úgy gondolja, érdemes, a munka minősége vonz, amerre visz a figyelmem, ami megmozgat. Nyilvánvalóan nehéz manapság színészként úgy létezni, mint ahogy annak idején apuék léteztek. Oszlopokban tornyosultak az asztalán a szereplehetőségek, szöveg- és forgatókönyvek. A mi generációnk olyan nagyon nem tud mazsolázni. Mégis van egy vonulata a karrieremnek, amit tudok szelektíven működtetni, és fontos nekem, hogy merre kanyarodik ez a karrier
  
  
• A Magyar Színház tagja. Az is fontos, hogy itthon is játsszon?
  
  
• Persze! Engem nagyon szeretnek itt, és én nagyon szeretem ezt a színházat. Örülök, hogy az óriási pangás után ekkora elánnal indult el. Ismerjük, milyen gazdasági körülményekből kellett kilábalnia a színháznak, és büszke vagyok arra, hogy a vezetőség – tiszteletben tartva a tér-idő játékot – körülövezi odafigyeléssel, igen fontos törődéssel. A társulat pedig egyre színesebb, egyre érdekesebb egyéniségek kezdenek odaszerződni.
  
  
• Családi színház, több korosztálynak mutatnak be darabokat.
  
  
• Óriási szükség van rá, és óriási szükség van a klasszikusra. Ezért jó a Hamlet is. Az, ami elhangzik benne, minden esetben örök érvényű. Annak kifejezetten örülök, hogy a legegyszerűbben és legtisztábban van láttatva, elég csak beállni egy tér közepére, és elmondani jól egy monológot – és működik. Mert olyan a szöveg. Bár óriási fizikai és lelki teherrel jár, de annyira színészbarát az egész, hogy minden pillanata megéri. Amikor az előadás eljut a végére, az egyfajta győzelem. Amikor még előtte állunk, nagyon sok esetben az izgalom, a felfokozottság, a rettenet, a magas vérnyomás ötvözete uralkodik, a drukk mindig ott van. Ha ezen túljutott, legyőzte, jó esetben sikeres is, az egy euforikus állapot. Megerősít, hogy érdemes csinálni.
  
  

„Át kell venni, mint egyfajta GPS-t”

• Kezd már készülni az évadra?
  
  
• Október 29–30-án lesz előadás. Még ugyan hagyom, de érzem belülről, már kopogtat. A szöveg az első. Le kell ülni megint, ugyanúgy, végigmenni rajta, felébreszteni a gondolatokat, irányokat, színeket, relációkat, mindenféle dolgot, ami az emberre rátör – vagy éppen ez az, hogy kontrollálni kell, hogy ne törjön rá. Át kell venni, mint egyfajta GPS-t: aha, így jutottam el A-ból B-be. A szövegtanulás, felkészülés irtó érdekes folyamat. Az esetek túlnyomó részében van egy olyan nyolcvan százalék, amikor marha unalmas befenekelni egy szöveget, de amikor elkezd bennem élni, az gyönyörűség. Nagyon szép és jó helyen lakom, a Meredek utcában (az Arany János gimnázium szomszédságában – a szerk.), egy hátsó szoba, a dolgozó egy kertre nyílik, itt tanulok. Reggel hattól átveszek még próba előtt mindent, ezt nem lehet máshogy csinálni, délután már nem úgy működik az ember agya. Emlékszem egy januári reggelre, csönd volt, jött föl a fény, ott ültem ezekkel a gondolatokkal, és akkor a havas kerten átment egy róka. Ezek a szövegtanulás jóleső részei.
  
  
• Mit csinál kikapcsolódásképpen?
  
  
• Nagyon fontos a baráti köröm. Nagy részük az Aranyba járt, közel maradtunk egymáshoz. Szeretem azt a fajta szomszédolást – és ezt bármelyik hegyvidéki át tudja érezni –, amikor csak át kell cammogni a másikhoz. A motorozás abszolút kikapcsol. Úgy tisztázza a gondolatokat, ha az ember ki tud kászálódni a városból! A mozdulatsor is, vagy ahogy a kanyarokat rovom, ahogy más kapcsolatom lesz a környezettel, más illatközegekbe ütközök bele. Megváltozik a minősége a megtett útnak.
  
  

Szepesi Dóra