Barázda

Madonna: Veronica Electronica

Madonna (Michael Jackson mellett) a popzene talán leginkább emblematikus megtestesítője. Mármint a tömegeknek örömet okozó legszélesebb körű zenéé, amit az iparág és a tehetséges előadó együtt alakít. Hagyjuk, mi mindenben volt úttörő Madonna, de mint ilyennek, azt is neki kell kijárnia, hogy milyen ebből a világból már kifelé haladni (Jackson, ugye, máshogy csekkolt ki). Amikor már nem te vagy a reflektorfényben, pedig korábban példát mutattál, hogyan lehet évtizedekig megújulni. A U2-tól Stingig sokan az önfeldolgozásban látják a pályát, a rajongótábor kiszolgálásában. És miután Madonna Madame X című legutóbbi, 2019-es projektje hiába volt trendi a latin poppal és a trappel, alaposan megbukott, így hát ő is meghúzott egy múltba nézést. Az 1998-as Ray Of Light akkor a sokadik újrateremtése volt saját megszólalásának, a tánczene mainstream csúcsidőszakában összerakott magnum opus, amihez terveztek egy remixlemezt is, ám az mostanáig dobozban maradt. Két dolog van ebben a történetben. Egyrészt Madonnáé minden idők egyik legsikeresebb, úttörő remixlemeze, az 1987-es You Can Dance. Játszhat tehát ezen a pályán. Másrészt a kiadatlan albumok sajátja, hogy a kíváncsi fülek előbb-utóbb úgyis meghallanak mindent. Így járt most a Veronica Electronica is – aki amúgy a Frozen című, az alapalbumot 1998-ban felvezető sláger klipjében Madonna alteregójaként mutatkozott be. Mindez anno azért maradt dobozban, mert túl sikeres lett az „anyalemez”. Pedig ez a táncterekbe még jobban belibbenő gyűjtemény a Ray Of Light fő producere, William Orbit mellett olyan akkor aktuális DJ-k remixeivel visz trance-be, mint BT, vagy Sasha, és még kiadatlan dal is szerepel rajta. Csak éppen nem elég mennyiségű, és így legyen bármennyire is remek ősz eleji, nyárutóhoz passzoló kikapcsolódás, valahogy mégsem az a Szent Grál, amit a rajongók vártak. (2025, Maverick/Warner)

For Those I Love: Carving The Stone

Hogy miért érdemes letérni a főútról? Mindenki tudja: szebb a táj, rejtett csodák várnak, lassulás, elmélyülés – egyáltalán, jobbá lesz tőle az életünk. Mégis kevésszer tesszük meg, mert ugye a rohanás. Ugyanezért érdemes kutakodni a lemezkiadás, zenemegjelenés kevésbé látható szegleteiben is. Egy-egy innen érkező kiadványtól többet kapunk, mint számtalan generikus, mainstream, fülünkbe tolt produkciótól. Az ír David Balfe For Those I Love néven megjelent albumaira ez határozottan igaz. 2019-es bemutatkozó anyaga egy barát emlékének szólt, és a gyász stációit, a továbbélés lehetőségeit járta körbe. Tette mindezt spoken wordös előadással, nagyon erős szövegekkel és ezzel kontrasztban álló, feszültséget teremtő elektronikus zenei körítéssel. A progresszív house-ba, UK garage-be, tudatos hiphopba posztpunkos elemeket fűzött, minden téren eredeti módon. Azóta csak egy 47 perces tétele jelent meg, de bőven megérte hat évet várni a második lemezre. A dublini zenész-producer-spoken word művész absztrakt-filozofikus benyomást kelt a Carving The Stone című 9 számos LP-vel, ám közben ez egy munkásosztálybeli nézőpontból elmesélt, mozaikos megfigyeléseket egymás mellé helyező nagy kortárs helyzetjelentés szeretett-gyűlölt városáról és napjaink társadalmáról. Azt mutatja meg, hogy egy adott kisebb közösség nézőpontjából egy majdnem bármilyen másik helyen élő le tudja vonni a hasonló következtetéseket. Teszi mindezt szinte újságírói objektivizmussal, de nagyon empatikus megközelítéssel. Slick Rick utcai történetei, The Streets finesze, a Sleaford Mods jelenidejűsége pazar zenei megoldásokkal. Egy lemez, amiért érdemes letérni a főútról. (September Recordings, 2025)

BJ