Mivel nyomasztottak minket a Szomszédok 30 évvel ezelőtt?
Egyes elméletek szerint a nosztalgiázás nem más, mint önként vállalt demencia, melynek során a visszaemlékező fél kizárólag a hosszú távú memóriáját hajlandó működtetni. Ennek következtében aztán olyan mondatok hagyják el a száját, mint a „régen minden jobb volt”. Új rovatunkban azonban igyekszünk bebizonyítani, hogy a megszépítő messzeség igen gyakran nem tér-, hanem időbeli fogalom.
Szociálpszichológusok körében továbbra sem született egyértelmű konszenzus arról, hogy a Szomszédok vajon reflektált az apokaliptikus magyar néplélekre, vagy előidézte azt. Bármi is legyen az igazság, a gazdagréti munkásosztály sirámai óhatatlanul beleivódtak a kollektív pszichébe. Lássuk, mi fájt a Szomszédoknak harminc éve, a teleregény 1995. szeptember 14-i epizódjában!
*
Az esti órákban járunk, a közvilágítás már-már Phenjan pezsgő éjszakai életét idézi. És érkezik is a teleregény két lábon járó Bokros-csomagja Etus képében. Legendás kerámiáit elnézve újfent meggyőződhetünk arról: ha nappaliját földrengés sújtaná, egészen pontosan nulla forint eszmei kár keletkezne.
„Nem tudlak semmivel megkínálni, nincs itthon semmi” – veti oda Mágenheim doktornak, aki felvilágosítja, hogy amíg ő a kórház vendégszeretetét élvezte, Juli és Julcsi sutyiban telepakolták a hűtőt. Azt pedig, hogy ennek következtében két hétig májkrémes kátránypapír lesz a családi menü, bölcsen elhallgatja.
A deprimáltság tehervonatának következő állomása a lakótelepi virágbolt, ahol Ágika, a tulajdonos próbálja meggyőzni Lenke nénit, hogy a jövőben teljes műszakban hadakozzon a levéltetvekkel. Végül előáll a farbával: „Az a tervem, hogy dupla annyi munkáért dupla annyi összeg, de csak titokban, nem hivatalosan” – súgja oda neki, mit sem sejtve, hogy a Becsületes Közértes köreiben egy szem Negróról is erkölcsi kötelesség számlát adni. Az, hogy sikerül-e korrumpálnia Lenke nénit (spoiler: NEM), nem derül ki a jelenetből, ugyanis megérkezik az üzletbe Sümeghy, hogy némi képernyőn át is jól érezhető Pitralon-szaggal nyomja el a petúnia illatát.
„Korán sötétedik, ez már sajnos az ősz” – sopánkodik az iskolából kifelé jövet Béla bácsi, aki állítólag első magyarórái egyikén még vakargatta az utolsó élő triceratopsz fültövét, ám az végül modorossága hatására kilehelte lelkét. „Mondja meg őszintén, Juditka, igaz, hogy egyesek azt javasolták, hogy engem küldjenek véglegesen nyugdíjba?” – folytatja a tanári kar Janus Pannoniusa, ám Jutka megnyugtatja: Bujáki igazgatóhelyettes kigazdálkodta havi húszforintos tiszteletdíját, így önfeledten folytathatja kultúrmisszióját – mintegy megágyazva a Z generáció tanárverős akcióinak.
Ám nem Béla bácsi az egyetlen nyugdíjas, akit a hulló falevelek látványa arra sarkall, hogy PEZ-cukorkaként adagolja a nézőnek a verbális ciánkapszulát. „Most kezdenek a színházak, rajtam ilyenkor tör ki a honvágy. Alapvetően jókedvű ember vagyok, de erőltetni nem tudom. Főleg amikor itt kuporgok ebben a pincében, és naphosszat nem hallok emberi szót” – kezd bele szuicid szonettjébe Kutya úr, ám az örökifjú Taki bácsi egy Coelho-életműdíjas monológgal helyreteszi lelkét. „Minden bújával, kínjával, bajával mégiscsak szép az élet” – hangzik el a varázsmondat, a stáb pedig vélhetőleg fedezékbe vonul, mielőtt a kognitív disszonancia leverné a vakolatot az olvasószoba faláról.
„Jelentkező lenne, de nem járok senkivel. Túlzottan hazavágott ez a Robi-ügy” – kesereg Julcsi a barátnőjének, ahogy a lakótelep utcáit róják, és szokásukhoz híven próbálják túllicitálni egymást olyan monológokkal, amiket a világtörténelemben soha egyetlen élő huszonéves nem ejtett ki a száján. Ám ekkor Kampókézként bukkan fel a megidézett Robi, hogy kölyökvizsla-tekintettel kérjen bocsánatot ballépéséért, és jogos kérdéseket fogalmazzon meg a nézőben Julcsi ízlésével kapcsolatban. „A feleségem véglegesen szakított velem, még a gyereket sem láthatom” – taglalja letargikusan, mi pedig kívülállóként nyugtázzuk, hogy mindezt már pusztán a válltömése is indokolttá tenné.
Eközben a tanári kar lumbágós örvös medvéje, Béla bácsi nem elégszik meg azzal, hogy a nézők csupán egyetlen jelenet erejéig érezzék magukat egy low budget Lars Von Trier-film karakterének, ezért újult erővel folytatja nyomasztásukat. „Azt beszélik, hogy egyes iskolákban létszámleépítések vannak. És azt is mesélik, hogy elsősorban nyugdíjasokat küldenek el” – rója fel Bujákinak, aki Jutkához hasonlóan megnyugtatja: ha kréta helyett a jövőben rajzszeget használnak, alig két év alatt kigazdálkodhatja a nyugdíjas pedagógus bérét.
„Ez így megy hetek óta. Hol zárásig vagy, hol meg közbejön valami. És csak késő éjszaka látlak, amikor holt fáradt vagy. Reggel pedig alszol, amikor elmegyek” – drámázik Alma élete aktuális párja, Sándor az Alkotás presszó előtt, mintha nem lenne elég sorscsapás kedvese számára, hogy felszolgálás közben a Pet Shop Boys-slágerek MIDI-ben válogatást kell hallgatnia. A rendszerváltás hatszázezredik átkaként ugyanis időközben a szerzői jogdíjak fogalma is valósággá vált, így hát a felszolgált konyakhoz hasonlóan Laci főnök a zenei aláfestést is kénytelen volt felvizezni.
Ráadásul, mint kiderült, a presszó ezenkívül is komoly financiális problémákkal küzd, Alma pedig Dezirében véli felfedezni az ideális sugardaddyt, a szeszegerek szentélyének megmentőjét. A Lantos utcai Madonna vonzerejét pedig mi sem demonstrálja jobban, mint hogy exfőnöke egymillió forintot invesztál egy olyan üzletbe, amelynek a minyonkínálata még együtt vadászott Aczél Györggyel.
Kegyelemdöfésként nincs más hátra, mint a kamerába intézett szentenciacunami, ami alapján újfent meggyőződhetünk arról, hogy a Kárpát-medencei időhurok csak félig-meddig létező jelenség. Etus például ekképpen igazolja ezt: „Csak annyi volt furcsa a kórházban, hogy egy csomó gyógyszert nekem kellett megvennem, mert a kórháznak nem volt rá kerete.” Ha megérte volna a művésznő, hogy ennek tetejében egyszer zsírra szállt porból formázhatná meg betegágyán a Búsuló juhászt!
Kirsch J. András