Aki belekapaszkodott a vívásba

Huszonkét éve ott hagytuk abba a Diós árokban, hogy ha valami hiányzik az életéből, az egy kertes ház. Két olimpiai aranyérem mellett két gyermek is megvolt már akkor, de aztán megszületett a harmadik, és neki is nyerni kellett még egy fényes aranyat egyéniben. Nagy Tímea így két évvel akkori beszélgetésünk után, 2006-ban a világbajnoki címet is megszerezte.

Most egy havas, ködös februári napon a Duna Aréna belső fényáradatában sétálgatunk, a panorámateraszról átnézünk Budára, közben a parti oldalra kifüggesztett magyar zászló szépségéről és a szebb időben megjelenő hajók hangulatáról mesél. Aztán beülünk az irodába, és visszarepülünk a Diós árokba, a háromtömbös, barátságos épületegyüttesbe, amely az otthonát jelentette, és ahová tulajdonképpen ma is hazajár.

A fogaskerekű csikorgása

„Az első tömbben nőttem fel, aztán a másodikba költöztem, így édesapámékhoz csak tíz métert kellett elvinni a gyerekeket, ha edzés előtt leadtam őket – kezdi. – Édesapámék később Telkibe költöztek, de most is a Diós árokban él Csenge lányom a kedvesével és a kutyájával. Nagyon csendes hely. Családias lakóközösség vett minket körül, nekem pedig gyerekként a Vasas közel volt, tíz-tizenkét perc alatt odaértem futva. Visszafelé az edzés után már nem szaladtam... Ha felsétálok Csengéhez, ma is sok emlékkép előjön. Ahogyan édesanyám a teraszon várja, hogy szomorúan vagy jókedvűen jövök-e haza egy verseny után; ahogyan édesapám üdvözöl, jellegzetes dallamot fütyülve. Nagyon szerettem ott lakni, hallani, ahogy a fogaskerekű csikorogva megáll. A három tömb gyermekei délutánonként összesúgtak, fogócskáztak, számháborúztak; nem is tudnék jobbat kívánni a saját gyermekeimnek.”

A tágabb környezetben a Városmajor várta mindig, a helyi trafikos árucikkei közül a Frutti volt számára a nyerő, de lehetett ott kapni olyan kakaós csigát is, amilyet azóta is hiába keres. A szánkózások természetesen a Normafához kötődnek, az első síelések viszont a fogaskerekű túloldalához, és egészen addig tartottak, amíg nevelőedzője tudomást nem szerzett erről a veszélyforrásról. Az esős évszakokban pedig édesapja hívására gombászni indultak, hogy aztán rendre üres kosárral térjenek haza.

A gyerekek hazatérése

Nagy Tímea egy évtizede eggyel arrébb költözött, a XII. kerületből a II.-ba. Csanádot már onnan vitte a Margitszigetre vízilabdaedzésre, és a sok gyönyörű emlékkel együtt is félve jár vissza a Diós árokba – a vaddisznók miatt. A kertes ház életérzése viszont megvalósult.

„A madárcsicsergés és a közvetlen kertkapcsolat megvan, kertészkedek, és ki lehet vinni a kutyát, nyáron pedig fel lehet fújni a gyerekmedencét – meséli. – Azt nem tudom, időskoromban is elég lesz-e mindez, mert például paradicsomot nem tudok termeszteni.”

Gyermek viszont újra van otthon, hiszen Luca, a kisebbik lány hazaköltözött, miután két évig au pairként dolgozott. Csanád ösztöndíjas Amerikában, a karácsonyi időszakban viszont másfél, nyáron akár három hónapra is hazajön, ilyenkor pedig a kisszobába száműzi magát az édesanya. Máskor, a Messengernek köszönhetően, most is olyan a számára, mintha közel lenne. Persze az érintés hiányzik akkor, amikor a legjobban szüksége lenne rá. De vajon mi az, amit folyamatosan hiányol a mai életéből?

„A célok – mondja Sydney és Athén olimpiai bajnoka. – Jól érzem magam a bőrömben, de mindig volt miért küzdenem, tanulnom, nap mint nap felkelnem. Most nem találom, amiért éjjel egyig, kettőig is fent lennék, de lehet, hogy ezt el kell fogadnom a korommal. Ám ennek ellentmond, hogy nyolcvanévesen is szüksége van az embernek célokra. A Halhatatlan Magyar Sportolók Egyesülete elnökeként küldetést érzek, hogy járjuk az országot határon innen és túl, beszélgetéseken, előadásokon vegyünk részt. Nagyon hiszek benne, nagyon is szeretem, és sok munkát akarok belefektetni, hogy több sportolót bevonjunk. Évi harminc-negyven alkalom helyett évi háromszáz-négyszázra lenne szükség, hogy elmondjuk, mit tud adni a sport, hol sírtam, mikor álltam fel a padlóról. Hiszek abban, hogy a Nemzet Sportolóit jobban meg kellene mutatni a magyar gyerekeknek, mondják el ők saját szavaikkal a történetüket. Persze tudom, hogy a fiatalok a fiatalokra kíváncsiak, Szilágyi Áronra, vagy Milák Kristófra, ők viszont még nem tudnak elmenni mindenhová. Ha célt kell megfogalmaznom, akkor ez lehet az: kiterjeszteni a programot. El kell mondani minél több helyen, hogy amíg sportoltam, tudtam: ha többet futok, többet edzem, meglesz az eredménye.”

A földön maradva

A pályafutása idején megismert közvetlenségével és emberségével sokkal inkább elképzelhettük, mondjuk, nevelőedzőnek, mintsem létesítményvezetőnek; nem mintha utóbbi szerepkörben ne lenne szükség ezekre a tulajdonságokra. És nem is jártunk volna messze a valóságtól, hiszen logopédiát tanult.

„De az nem sport! Véletlenül jött a lehetőség. Úszni vittem a gyereket a Hajósba, amikor megkérdezték, nem érdekel-e ez a munkakör. Miért ne? Oda járt Udvarhelyi Gábor is, egykori edzőm, nekem valónak látta. Ami nehéz, hogy a döntéseket előterjeszteni kell, aztán várni. Nekem ez furcsa, én nem előkészíteni akarom a döntéseket, hanem meghozni. Sok emberrel dolgozom viszont együtt, ami itt tart a földön, hiszen látom, milyen élethelyzetekbe kerülnek. Ha van valami bajom, eltörpül az övék mellett. Én nem tudok eljutni a tengerentúlra, ők nem tudnak elmenni nyaralni. Nekem nem sikerül a szemműtétem, ezért szemüveges leszek, míg másnak olyan rossz a vérképe, amilyen rossz csak lehet.”

Nem is lehetett kérdés, csak megkerülhetetlen téma, hogy Tímea sportol-e manapság is. Mi történt azután, hogy versenyzőként letette a fegyvert? „Tartottam egy pici szünetet – mondja –, aztán mindenféle sportot kipróbáltam. Thai boxoltam három évig. Utána...”

Még folytatja, hogy mi történt utána, de jegyzetelés közben is csak azon jár az eszem, hogyan jön ide az egyik legdurvább küzdősport.

„Nagyon hasonlít a vívásra – kapom meg a választ. – A lányom vitt le. Rehák György a második edzésen kirúgta a lábamat, és rögtön beleszerettem a sportágba. Nehogy már kirúgják alólam a lábamat! Alaphelyzeteket tanultam, miközben a sport és az ellenfél iránti tisztelet ott is jelen van, akárcsak az alázat és a verseny előtti rituálé, amelyek fontosak nekem. Nagyon hálás vagyok azért, amit Rehák György tesz a fiatalokért; velem is kemény volt, de közben tisztelettel beszélt. Én nem tudnék edzőként kemény lenni, mindenkit megsajnálnék, de ez nem fér bele. Engem a vívásban és a thai boxban nem sajnált senki, amiért nagyon hálás vagyok. Nem menne úgy, hogy »jaj, fáradt vagy, akkor ülj le«. Edzőként talán pici gyerekekkel tudnék foglalkozni, megszerettetni a vívást, de egy idő után ez valószínűleg kevés lenne nekem.”

A legjobb fájdalom

Ezúttal a sajnálatnál kell megállnunk. Tímea empatikus személyisége mintha önmagában is ellentmondásban lenne a versenysporttal, különösen a küzdősportokkal.

„Tudod, hogy mit él át az ellenfeled – magyarázza. – Egyszer Portugáliában egy gálaversenyen a legjobb helyi versenyzővel vívtam, és 8–0-ra vezettem. Kellemetlennek éreztem, hagytam, hogy feljöjjön, aztán jól megvert. Nem szabad sajnálni a másikat, ugyanakkor soha nem akartam megalázni senkit. Nem akartam látványosan megverni a vetélytársaimat, ami néha nehéz, mert elkapja a hév az embert. Láttam rá példákat, és meg is fordulhat az eredmény. Az athéni olimpián a harmadik helyért Nisima úgy üvöltött Mincza Ildikó ellen, hogy az még most is megvisel, ahogy beszélek róla. Csak később láttam azt az asszót, a döntőm előtt viszont Minczus elmondta, mire figyeljek Flessel (a későbbi francia sportminiszter – A. A.) ellen. Az elődöntőben Flessel egyetlen tussal győzött ellene, Mincza Ildikó sportemberi nagyságát mutatja, ahogyan segített. Nagyon jólesett.”

És akkor nézzük, mi jött a thai box után, amelyet nem bírt Tímea csípője! Először is a konditerem, de az „unalmas volt, mert nem kellett sokat gondolkozni, bár látványos, ahogyan az izmok fejlődnek”. Végül a 2000-es évek elejének legjobbja csak elkezdett újra vívni, máshol, másként.

„Jó, hogy nem kötelességből, hanem élvezetből edzem – mondja. – Annak is megvan a varázsa, míg most, ha olyan a kedvem, végignézhetek előtte egy filmet, ami veszélyforrást is jelent. Heti egy úszás és erősítés mellett kétszer vívok, a saját örömömért, egészségemért. Elmúltam ötvenöt éves, muszáj sportolni, mozogni, különben beállnak az ízületek. A lábam és a kezem már nem olyan gyors, hiába találom ki az akciót. Megtámadnak, hátralépek – és hanyatt esek. Néha azt gondolom: »öregasszony, menj már haza!« A tested elfárad, de kilazul, és nagyon jó este lefeküdni. Annál pedig nincs jobb fájdalom, mint izomlázzal ébredni. A lépcsőn alig bírsz lemenni, de a lelked friss. Azt mondtam a gyerekeimnek is, ha nem sportolsz egy nap, legyen olyan, mintha nem mostál volna fogat.”

Arday Attila

Nagy Tímea 1970-ben született, 1980-tól 1990-ig a Vasas, 1991-től 2010-ig a Honvéd versenyzője volt. Sydney és Athén olimpiai aranya mellett hat világbajnoki címet nyert párbajtőrvívásban. Öt csapatarany után 2006-ban egyéniben is a legjobb lett a világbajnokságon. Ma a Duna Aréna és a Hajós Alfréd Nemzeti Sportuszoda létesítményvezetője, sok egyéb elismerése, díja mellett Hegyvidék díszpolgára.

Majdnem megbukott testnevelésből

Nagy Tímeát elmondása szerint többször el akarták küldeni gyerekként a sportágból, testnevelésből is majdnem megbukott. „Nem a vívás kapaszkodott belém, hanem én a vívásba – mondja. – Mindig a tenyerén hordott a Jóisten, ilyen hendikeppel olyan edzőket rendelt mellém, mint Sima Pista bácsi, Kőrösi László, Udvarhelyi Gábor és Kulcsár Győző.”