Hegyvidéki levegő - Maros András: Hideg és füst

Hilda lágy mozdulattal becsukta a tanítványa füzetét. Mára befejezték a francialeckét, au revoir. Az előszobában átvette tanítványa anyjától az óradíjat, és átnyújtotta az előre megírt nyugtát. Az idős tanárnő előszobai készülődését, mint mindig, most is türelmesen végigvárta és -nézte a tanítvány és az anya. Hilda belebújt bélelt kardigánjába, nyaka köré tekerte és aprólékosan eligazgatta a sálját, felhúzta kislányos kesztyűjét, majd sámlira ülve bekötötte magasszárú bakancsán a cipőfűzőt. Télikabátját a tanítványa segítette fel rá. Még egy au revoir, és Hilda már kint állt az esti hóesésben. Sísapkáját odakint húzta a fejébe. Kötött, kétujjas kesztyűjében fürgén mozgatta az ujjait, de így is fázott a keze.

A buszmegállóban csárdáslépésekkel tartotta magát mozgásban. Elhatározta, hogy kidobja végre ezt több mint húszéves kabátot, elhasználódott, nem véd a hideg ellen, vesz helyette egy modern, tollal bélelt pufidzsekit. A táncot csak akkor hagyta abba, amikor egy kucsmás férfi messziről, a sötétből az utcai lámpák sárgás fényébe lépett. Közeledett. A megállóba jött. Szemügyre vette a menetrendet, rágyújtott. Ahogy maga mellett lógatta a cigarettát, Hilda meglátta a férfi bütykös-kérges tenyerét, melynek végén, a vaskos, vörös ujjak között a cigi szinte fogpiszkálónak hatott.

Az oszlopon, amihez a megállótáblát rögzítették, egy dohányozni tilos tábla is volt. Hildát eleve irritálta a szabályszegés, a dohányzás meg pláne. Hiába kerülte a füstöt, a füst nem kerülte őt: bármerre lépett, a szellő az orra alá tekerte a bűzt. Hívja fel egy idegen férfi figyelmét a tilalomra? Kedve lett volna jó pedagógus módra megkocogtatni a dohányozni tilos táblát (mint annak idején az iskolában a táblát a krétával: itt a megoldás, lurkókáim, ide süssetek!). Nem, mégsem jó ötlet a Szabadság-hegyen, este, egy néptelen utcán, egy elhagyott buszmegállóban viselkedésre okítani valakit, akiről nem tudja, kicsoda. Csak a tenyerét látta, az arcát nem. A félelmetes tenyerét, tette hozzá magában, mely tenyér elég volt ahhoz, hogy maga a pasas is félelmetesnek tűnjön. Olyannak, aki nem engedelmeskedik holmi figyelmeztetésnek, főleg ha azt egy gyönge öregasszonytól hallja.

Hilda krákogott. De rögtön utána rájött, hogy nem elég hangosan. Kicsit várt, és újra krákogott. Nem változott tőle semmi. A férfi háttal állva cigarettázott, a füst Hilda orra alá kanyarodott.

A férfi elnyomta a csikket a cipőtalpán, majd odapöckölte az úttestre.

Micsoda pimasz szemetelő, gondolta Hilda, és kieresztett magából egy hosszú-hosszú krákogást. Azt az igazi bohózatba illő fajtát. Amivel a szereplő, aki a másik szereplő háta mögött áll, szeretné felhívni magára a figyelmet. A szövegkönyvbe khmm-khmm van írva, ezt kelti életre a színész, mégpedig úgy, hogy az óriásnézőtér hátsó soraiban is hallják.

A férfi megfordult a színpadi köhögésre: Hilda most szembesült először az arccal. Igen, jól hitte, az arca is félelmetes. Kortalan, semmilyen. Ilyenekről szokott a rendőrség fantomképeket közölni. Szemetelő, szabályszegő, hitvány alak – gondolta Hilda –, jól meg kéne büntetni.

– Van valami probléma? – kérdezte a férfi.

– Semmi – vágta rá Hilda.

– Jól érzi magát?

– Jól vagyok, minden rendben.

– Csak mert úgy... köhécsel.

– Megfázás.

Hilda szívverése felgyorsult. Jöjjön már a busz! A buszon eltávolodhat a pasastól. Az lesz a legbiztonságosabb, ha az első ülésre ül le, a sofőrrel átlósan.

A férfi újabb cigarettára gyújtott. Hildának esze ágában sem volt többé krákogni, köhécselni. Szívta a felé áramló dohányfüstöt, és rákezdett újra a csárdásra, mert már a lába is fázott.

Őrült tempóban érkezett a busz, mintha menetrendkésést kellett volna behoznia. Csak az első ajtó nyílt ki. A férfi jobb pozícióban volt, hogy előbb szálljon föl, de maga elé engedte Hildát.

A tanárnő kigondolt terve, hogy az első ülésen foglal helyet, meghiúsult: az ülés mocskos volt, nem volt gusztusa hozzáérinteni a hosszú kabátját. Míg azon törte a fejét, hova üljön, a sofőr a gázba taposott, az autóbusz meglódult: Hilda elvesztette az egyensúlyát, és elesett... volna, ha a kucsmás férfi el nem kapja.

– Tessék kapaszkodni! – mondta a férfi.

– Próbáltam, de... – hebegte Hilda. – Nagyon köszönöm, hálásan köszönöm.

– Nincs mit.

– De, van. Ebből most nagy esés lett volna.

A kucsmás férfi előre üvöltött a sofőrnek:

– Normálisan vezessen, hallja?

– Igaza van – mondta Hilda. – Direkt így vezet. Meg kéne az ilyet büntetni.