Jókait nem kell kidobnunk a léghajóból!

• Páratlan párok – Bősze Ádámmal közös sorozatuk már az ötödik évadánál tart a MOMkultban. Mi alapján döntenek a párokról?
• Kezdetben két kortársat raktunk egymás mellé, most meg más vonatkozásban kerülnek össze történeti vagy művészi alakok, akik alkalmasak arra, hogy szórakoztatóan lehessen ismeretet terjeszteni róluk. Ádám általában egy zeneszerzőt kap, én pedig egy uralkodót, vagy épp mitológiai hőst. Ebben az évadban a zeneszerző mellé valamelyik művének a főszereplője került, mint például Erkel és Bánk bán, Donizetti és Stuart Mária – a hátralévő előadásokban meg egy sor más alak. Terveink szerint a következő évad „kedvencalapú” lesz: a közönség választhat majd.
• Emellett volt is, lesz is önálló műsora.
• Már a tavalyi emlékévben tartottam itt egy Jókai-díszkiadást, amihez magától értetődő választás volt ez a környék, számomra pedig nagy jelentőséggel bírt a sorozat, mert Jókai alapvető szerzőm. Tavaszra egy ugyancsak évfordulós, nívós, ugyanakkor bulvárérzékeny témát választottam: a száz éve született II. Erzsébetről beszélek három alkalommal; a gyermeki, feleségi, anyai, nagyanyai, dédanyai szerepéről, az államfői tevékenységéről, valamint mindarról, ahogy alakja megjelent a médiában. Ő volt az első olyan uralkodó, akinek a koronázását a televízió közvetítette, mindvégig az elektronikus média figyelmének középpontjában állt, ráadásul a legkülönbözőbb filmes feldolgozások születtek vele kapcsolatban. De ezerfelé fog szétszaladni ez a történet, megnézhetjük akár az ékszer- vagy kalapviseletét, akár azt, hogy milyen logika alapján zajlanak a királyi események ceremóniái. Ezeket szeretném szépen egymás mellé rendezni úgy, hogy szórakoztató is legyen, és a történészi énem is kielégülést nyerjen.

 

Johann Strausstól Rátonyi Róbertig

• Sokan érdeklődnek a műsoraik iránt. Kialakult egy törzsközönség?
• Van egy nagyon határozott törzsközönség, amely eredetileg jórészt Ádámé, hiszen ő, ha nem is hegyvidéki lakos, de sokkal régebb óta „honos” a MOMkultban és a Lóvasúton.
• Ön hogyan kötődik a kerülethez?
• Terézvárosi gyerek vagyok. Az Opera mögött, a Hajós utcában van a családi otthonom, de a Hegyvidék nem esik távol tőlem: akár Jókai, akár Honthy Hanna villáját tekintve.
• Az Opera mögött felnőni sem rossz! Mi indította el a pályán?
• Ahhoz képest, hogy egy háznyira az Operától nőttem fel, ez akkor nem tűnt meghatározónak számomra. És annak ellenére, hogy ma már az opera az egyik alapvető tájékozódási irányom és legfőbb élményszerző felületem, azért eredendően történész vagyok. Mondhatni, született történész: abban az értelemben, hogy a jelenségekhez, eseményekhez ösztönösen történetileg közelítek. Hosszú időn keresztül újságíróként, kritikusként, a legkülönbözőbb infotainment cikkek szerzőjeként publikáltam a Magyar Narancsban. Közben szerkesztettem a Revizor kritikai portált, voltam a Muzsika szerkesztője, az Opera magazin főszerkesztője, de egy ponton túl – ez a 2020-as évek elején történt – rájöttem, hogy az, amit újságcikként írok, nem kapja meg azt a figyelmet, amit megkaphatna. A Jaffa Kiadó révén a cikkeim megjelentek könyvként a Honi bestiárium című kötetben, amely döntően a Magyar Narancsban publikált huszadik századi íróportréim és pályaképeim gyűjteménye. A Jaffa Kiadó jóvoltából született azután egy operett-történeti kötetem is, az Operettország, amely hasonlóképpen pályaképeken keresztül meséli el a bécsi és a budapesti operett történetét, nagyjából Johann Strausstól Rátonyi Róbertig. A könyvírás mellett rákaptam a közszereplés ízére. Először a Bartók Rádió műsorvezetőjeként jöttem rá, hogy a nyilvános szereplések nagyobb kielégülést adnak, sokkal több a visszajelzés, és ami ennél is fontosabb: az ismeretátadás is hatékonyabb így.
  • Egy interjúban mondta, hogy ez a tevékenység másodlagos, soha nem lesz kreatív résztvevője sem a magyar, sem az egyetemes kultúrának. Ez nem baj?
  • Nem hát! Nem lehet mindenki kreatív zseni. Bizonyos szempontból elviselhetetlen lenne az élet, ha mindenki teremtő lenne. Néhányan arra vagyunk hivatottak, hogy ezt a dolgot működtessük, fenntartó személyiségek legyünk, hiszen minden utánunk következő alkotónak is segítünk azzal, hogy megőrizzük az eddigieket, fenntartjuk a megértés lehetőségeit. A folytonosság megszakítása mindig veszélyes – a történészeknek, ismeretterjesztőknek abban van szerepük, hogy megmaradjon ez a folytonosság.

 

„Ez a kettősség végtelenül modern”

• Elmúlt a Jókai-emlékév, rengeteg program volt vele kapcsolatban...
• ...és még lesz is, nem múlik el teljesen.
• Sokan kritizálják őt, mondván, ki kellene venni műveit a kötelező olvasmányok közül, merthogy elavult, retrográd. Mit gondol erről?
  • Az, hogy valami bent legyen a kötelező olvasmányok között, vagy sem, oktatáspolitikai döntés. De hogy Jókait nem kell kidobnunk a léghajóból, azt teljes szívből vallom! Sok szempontból hasznos, sőt pótolhatatlan ő számunkra. Például hogy megértsük, mi a magyar, és mi is a magyar kultúra. A tizenkilencedik század még mindig az újabb kori magyar történelem legsikeresebb időszaka. Jókai hatalmas segítségünkre lehet abban, hogy megértsük, az a század milyennek álmodta, milyenné formálta a magyart. Éppily izgalmas arra rácsodálkozni, hogy a maga korában ő mennyire előremutató volt. Mennyire nem olyan, amilyennek közhelyesen gondolni szokás. Aki szerint a Jókai-hősök egysíkúak, csak fekete és fehér alakok, az valószínűleg nagyon kevés Jókai-regényt olvasott. Azt gondolom, ha a megértés szándékával közelítünk Jókaihoz, azt fogjuk találni, hogy egyrészt az életműve a maga korában felbecsülhetetlen értékű, másrészt pedig – és ez éppolyan fontos – számunkra is bőven ad még olyasmiket, amik miatt érdemes levenni a polcról. Főleg azért, hogy legyenek eszményeink a saját életünkkel, vagy a közösségünkkel kapcsolatban. Olyan eszményeink, amiket Jókai egyszerre tudott támogatni és indokolt kritikával illetni. Ez a kettősség végtelenül modern, és nagyon sok mindent ad számunkra. Egyebek közt azt a felismerést, hogy a jelenségeknek sohasem csupán egyetlen oldala van.

 

A Csárdáskirálynő is nemzeti dráma

• Hogyan került kapcsolatba az operettel?
• Az Operettszínháztól egy utcányira nőttem fel, ennek volt szerepe abban, hogy a műfaj kedvelője lettem. Számomra a zenés színpadi műfajok, az opera, a musical és az operett mind fontosak – ez egy személyes becsípődés, nem is tudnám megmagyarázni. Az ember ízlése rendszerint még önmaga számára is rejtély. De általánosságban az operett nagyon alkalmas arra, hogy két alapvető nézői igényünket kielégítse: az érzelmesség iránti vágyat és a humort – és ezeket zseniálisan tudja ötvözni. Kultúrtörténészként pedig azért vonzó számomra ez a műfaj, mert ha meg akarjuk érteni, hogy például a hosszú tizenkilencedik században, majd a huszadik század nagy részében itt, Közép-Európában hogyan látták a világot, akkor abban hihetetlenül sokat tud segíteni az operett. Ilyen szempontból a Csárdáskirálynő legalább úgy nemzeti dráma, mint a Bánk bán.
• Ön és Bősze Ádám is humorral fűszerezik műsoraikat, mégis más a stílusuk. Hogyan látja, miben különböznek?
• Ádámnak lazább az előadói attitűdje, bennem meg van egyfajta tanáros küldetéstudat, amire egyébként én magam is ironikusan tekintek. De letagadhatatlan, hogy szeretném az „egész népemet tanítani”.
• A tudásanyaga szinte végtelen. Milyen tervei vannak ezzel?
• A legkülönfélébbek. Megírok nyárra egy új arcképcsarnokszerű könyvet, ugyancsak a Jaffa Kiadó számára. A Honi bestiárium folytatásaként a jövőben szívesen írnék újabb íróportrékat a tizenkilencedik századi magyar irodalomból. Van ugyanis egy olyan vonulat, ami többé-kevésbé kihullott a köztudatból, miközben az észlelése hasznos lenne ahhoz, hogy megértsük a következő lépcsőfokokat – ráadásul a művek jelentős része ma is élvezhető, legyen szó akár Jósika Miklósról, Tolnai Lajosról vagy Iványi Ödönről. Ezenkívül szeretnék mindenféle témákban előadásokat tartani, nem csak Budapesten. Örömteli lehetőség számomra a Bősze Ádám Zenei Antikváriumban zajló Nagy nap című történelmi sorozatom. Legutóbb a waterlooi csatát meséltem el, és ugyanitt elbeszélem majd 1848. március 15-ét, a Titanic katasztrófájának vagy Kossuth Lajos temetésének a napját, ahogy Károly herceg és Lady Diana világraszóló esküvőjét is. Jókai olvasóterem címmel a Petőfi Irodalmi Múzeum programsorozatában jeles irodalmárokat, irodalomtörténészeket, történészeket beszéltethetek egy-egy regényről. Lenne mondanivalóm az idén százötven éves Andrássy útról is, és még egy sor olyan téma be van pakolva a fejem hátsó rekeszébe, amiről lehetne érdekesen, hasznosan, informatívan és szórakoztatóan beszélni.
  • A kultúra különleges táplálék. Mire jó igazából?
  • Például hogy ne kelljen odafigyelnünk arra, ami körülöttünk zajlik. De arra is jó – és ez a kevésbé léha megközelítés –, hogy többet megértsünk az életünkből. A művészet és a kultúra alkalmas arra, hogy magyarázattal lássa el úgy az egyéni, mint a közösségi létezésünket. Szerintem nagyon nagy igény van erre, bár nem biztos, hogy mindig jó helyen keressük ennek a kielégítését. Azt hiszem, például az ilyesfajta ismeretterjesztés, amit Ádám és én is művelünk, ha úgy tetszik, egyfajta királyi utat kínál önmagunk és a világ megértéséhez, mert közben még nevetni is lehet, ami ajándék. Az életünket – és általában a valóságot – amúgy is csak nevetés kíséretében tudjuk úgy istenigazából elviselni.

Szepesi Dóra

 

László Ferenc kultúrtörténész, kritikus, újságíró Budapesten született. Több mint másfél évtizeden át volt a Magyar Narancs belső munkatársa és a Revizor kritikai portál szerkesztője, de szerkesztette a Muzsika folyóiratot és az Opera magazint is. A Bartók Rádió Prológ című heti operaismertetőjének műsorvezetője, az 1749.hu nevű világirodalmi portál hírrovatának gazdája. Évek óta rendszeresen tart szórakoztatóan ismeretterjesztő előadásokat a Hegyvidéken és szerte az országban.