Legendásan trágár filmek a rendszerváltás idejéből
A 80-as évek végén a változás szele a hazai szinkronon is tetten érhető volt: míg korábban még a bödönhangú VHS-narrátorok is „a kakas csípje meg!”-nek interpretálták a „fuck you!”-t, a magyar szövegek egyik-másika – kiváltképpen az akciófilmek esetében – már-már előfutárává vált Ganxsta Zolee későbbi munkásságának. Ezt pedig részben Schéry András műfordítónak köszönhetjük, akinek néhány szófordulata jóval a Ponyvaregény előtt klasszikussá érett. Következzék öt film a rendszerváltás környékéről, Schéry szinkronszövegeivel, ami forró ólomként funkcionált a sekrestyés nénik és a nyugdíj előtt álló irodalomtanárnők dobhártyájának!
Törvényre törve (1991)
A megszépítő messzeség filmes nívó esetében is létező fogalom – ez volt az első benyomásunk, miután a napokban belefutottunk az ominózus akciófilmbe, amelyet Steven Seagal pályafutásának egyik ún. főműveként szokás emlegetni. Az azóta kungfupandává terebélyesült mimikamestert sok mindennel lehet vádolni, csak azzal nem, hogy sokoldalú lett volna, mégis megannyi kiváló szinkronhang társult hozzá Rosta Sándoron és Csernák Jánoson át egészen Reviczky Gáborig. De ahogy Szakácsi Sándor orgánumán reptette a lóf*szokat a szóban forgó produkcióban, mint Bóbita a szárnyas malacot, az barátok közt is örök érvényű volt. Főleg a bárjelenetben, amikor a Budmil-mackós baráti kör egyenként verette pampuskára a fejét hősünkkel. Ezzel együtt a szenvedő szerkezetű Seagal-trilógia másik két epizódja (Ölve vagy halva, Halálra jelölve) ugyancsak komoly szerepet játszott abban, hogy általános iskolai üzenőfüzetünk hemzsegett a „csúnya beszéde miatt figyelmeztetem”-jellegű feddésektől.
Ford Fairlane kalandjai (1990)
Ha létezik hivatkozási alapként funkcionáló mű, ami bemutatja, hogyan avanzsált kultfilmmé egy minden ízében B-ligás alkotás pusztán a magyar szöveg és szinkron segítségével, az a Ford Fairlane kalandjai. Már-már közhely, hogy a magyar nyelv legendásan kreatív indulatmenedzsment terén. Az angolban például ritkán szokás talicska aprómajmot emlegetni, ha az ember kislábujjal veri le a dohányzóasztal sarkát. Ennek fényében az sem meglepő, hogy a szóban forgó film eredetijében a legendás „eszem-f*szom megáll” ekképp hangzik el: „unbelievable! (hihetetlen!)”. Ugyanakkor a film egészére igaz, hogy az eredeti szöveg már-már irodalmi a magyar változathoz képest, ne legyen azonban kétségünk afelől, hogy az öncélúság ezúttal nagyon is a film előnyére vált. Szerencsére a 12-es karika reményében eddig egyetlen kereskedelmi csatorna sem tett kísérletet a filmben hallható hasonló szófordulatok finomítására, ezzel együtt a rock’n’roll-detektívet narráló Nagy Feró lecserélésére. Vélhetőleg a döntéshozók is tisztában voltak vele ugyanis, hogy egy ilyen kulturális terrorcselekmény újabb tévéostromot eredményezne.
Vaklárma (1989)
És megint egy klasszikus, amely élő bizonyítékként szolgál arra, hogy a mosdatlan beszéd képes hegyeket megmozgatni, vagy legalábbis felejthető filmeket klasszikussá varázsolni! A Vaklárma ugyanis – a Dutyi dilivel egyetemben – Magyarországon kívül nagyjából mindenütt a másodvonalban szerepel. Debütálása idején a kritikusok is csúnyán lehúzták a Richard Pryor–Gene Wilder páros harmadik filmjét, ellenben Schéry András 18+-os szövegei, Hazai György szinkronrendezői munkája és persze a Helyey László–Márton András duó jóvoltából itthon a mai napig komoly kultusz övezi. Utóbbi szinkronszínész mellesleg élete egyik legnagyobb kihívásaként beszélt a Vaklármáról, ugyanis partnerével olykor négy-öt alkalommal is elröhögték a jeleneteket.
Baseball bikák (1988)
A Baseball bikák elvileg romantikus vígjáték, ám ha csupán a szóhasználatát vesszük alapul, akkor Golgota téri trashrealitynek is beillett volna. Legalábbis az 1990-es, klasszikus szinkronnal, amelyben többek között Szakácsi Sándor, Rátóti Zoltán és Kránitz Lajos ontották magukból a veretes b*zmegeket. Nem mellesleg egyike volt a korszak első szinkronizált filmjeinek, amiben bibliai értelemben vett káromkodás is elhangzott. (Bár az Indul a bakterház csendőrös jelenete után ez talán nem is okozott nagy felhördülést itthon.) A magyar változat későbbi munkatársai természetesen ezt sem hagyhatták annyiban, így – mély sérelmünkre – később két lófüttymentesített, jóval gyengébb szinkronváltozat is napvilágot látott.
48 óra (1982)
Akárcsak a fater a Zsiguli-szerelés közben, Eddie Murphy is nagyban felelőssé tehető azért, hogy óvodásként addig soha nem hallott kifejezésekkel bővíthettük szókincsünket. Kiváltképp igaz ez a 48 óra szinkronjára. A legelső verzió a UIP Dunafilm megbízásából készült, Schéry eredeti magyar szövegével, amely talán a leghitelesebben adta vissza az eredeti mű nyelvezetét, és még az sem volt különösebben zavaró, hogy a Csernák János–Felföldi László páros nem volt éppen ideális választás a Nick Nolte–Eddie Murphy duóhoz. Aztán a „királyi” Magyar 2 1992-ben az összes autentikus kifejezést kigyomláltatta, és kollektíven fakadhattunk sírva minden „frász essen beléd!” és „az ördögbe is!” hallatán. Legvégül a TV2 is megrendelte a saját változatát: Vass Gábor és Dörner György minden szempontból telitalálat volt, csakhogy a Szomszédok-kompatibilis magyar szöveg ezúttal is maximálisan élvezhetetlenné tette a filmet.
Kirsch András
Megjegyzés: * = a