Nincs város galamb nélkül

A városi galamb hatezer-tízezer éve kezdte meg közös karrierét az emberrel, ekkor történt a háziasítása a Közel-Keleten. A békés madarakat eleinte étkezési céllal tartották (lásd: töltött galamb, sült galamb), nagyra becsülték az évi 12 kiló guanót, ami fontos és értékes trágya volt, majd postaforgalmi feladatokat bíztak rájuk.

Eközben a parlagi galambtól származó vonalnak mintegy 300 változata alakult ki. Mára a szelídített házi galamb ismét elvadult, de megmaradt az ember közelében, és városlakó lett.

 

Egy életre választ

Az urbanizáció hatására tíz éven belül a világ galambállománya, 50 ezer egyeddel gyarapodva, elérheti a 400 milliót – jósolták egy kifejezetten a városi galambokkal foglalkozó nemzetközi konferencián. Ma a világ legnagyobb városi populációja New Yorkban él, ahol többmilliósra becsülik állományát. Európában Velence viszi a prímet, ott minden lakosra három madár jut. Budapesten valahol 80 ezer és 200 ezer közé tehető a számuk, a becslések szerint.

Ha a népdalainkra gondolunk, akkor a galambok a szerelem és a hűség megtestesítői, ami abból a megfigyelésből ered, hogy több rokon fajhoz hasonlóan egy életre választanak párt. És ha már elkezdik a családalapítást, akkor meg sem állnak évi 5-6 fészekaljig. Ehhez az kell, hogy télen is tudjanak költeni, amit ebben a relatív élelemszegény időszakban a galambtej tesz lehetővé.

A szülők ugyanis begyük váladékával táplálják a kikelő fiókákat, így a természetes körülmények között növényi magvakból álló táplálék mellett bármi (legyen az a szemétben talált élelmiszer, vagy egy elpusztult fajtárs) megfelel a létfenntartáshoz és az utódneveléshez. Mindebből következően egy galambpár évente akár 10-12 fiókát is sikeresen felnevel, döbbenetes sebességgel gyarapítva a galambtársadalmat. És itt jutunk el az együttélés problémájához.

 

A légynek sem árt

A légynek valóban nem ártanak a galambok, de az általuk terjesztett betegségek, paraziták és allergének miatt az embernek igen. Emellett rengeteg piszkot termelnek, amiből a városban nélkülük is épp elég van, ezért aztán régi kérdés, hogy miképpen lehetne szabályozni a számukat.

A madár-ember konfliktus legkézenfekvőbb megoldása, a kilövés és a mérgezés a lakott területeken nem jön szóba, természetes ellenségük pedig – a nagy testű ragadozó madarak hiánya miatt – nincs. Be lehet fogni őket, majd messzire szállítva újra elengedni, de ez a humánus megoldás nem kecsegtet eredménnyel – gondoljunk csak a postagalambok páratlan hazatalálási képességére…

A legperspektivikusabb módszernek a fogamzásgátlás tűnik, amit Nyugat-Európában már sikerrel alkalmaznak. A vitaminokkal és fogamzásgátlóval kevert eleségtől a galambok száma hosszabb távon csökken, és a megmaradó egyedek egészségesebbek lesznek, de mindez éveken át tartó folyamatos etetést igényel.

Ezzel párhuzamosan több városban bírsággal sújtják azt, aki galambokat etet, mert ez nagyon kényelmessé teszi a táplálékszerzést, és rengeteg energiát takarít meg a madaraknak, amit utódnevelésre fordítanak. Egyre több helyen tesznek erőfeszítéseket a tömeges fészkelőhelyek (például elhagyott padlások, világítóudvarok) lezárására és a párkányok nagy szemű hálókkal vagy hosszú fémszögekkel (beülésgátló tüskesorokkal) történő védelmére.

 

Nem vadászható!

A városi galamb nem védett, de nem is vadászható, mert megilleti az élővilág általános védelme. Ugyanilyen kettősség figyelhető meg a városi emberek hozzáállásában is: egyesek vészmadárnak, halálmadárnak látják, és bármit megtennének azonnali kiirtásukért, míg mások etetik, védik, ablakpárkányukra édesgetik őket, esetleg kedvtelésből dúcban szaporítják.

Hírmondó nélküli eltűnésükre szemernyi esély sincs, annyira könnyen alkalmazkodnak a körülményekhez. A Hegyvidéken, természeti környezetben is otthonosan mozognak. Még a fészekrabló varjak és a ragadozó madarak szobrai is csak ideig-óráig tartják távol őket. Az együttélés tehát garantált, de észszerű hozzáállással a galambok száma kordában tartható, és ezzel kártételeik is mérsékelhetők.

BI.