Akihez minden zenei nagyság elzarándokolt

Rácz Aladár 1886. február 28-án született Jászapátiban, cigányzenész családban. Zene iránti érdeklődése és tehetsége már nagyon fiatalon megmutatkozott. Első tanára édesapja, Rácz Pál brácsás volt. Rácz Aladár elmondása szerint hároméves volt, amikor édesapja megkérdezte őt, milyen hangszeren szeretne játszani, és ő a lakásukban régóta használaton kívüli cimbalomra mutatott rá. Így kezdődött közös története a hangszerrel.

Az ifjú zenész hallás után sajátította el a cimbalmozást. Ez az autodidakta tanulási módszer egész életében jellemző volt rá, amiről később így nyilatkozott: „Engem mindig minden érdekelt. Soha nem vagyok semmivel se megelégedve. Mindig többet akarok. Kísérletezem, újat keresek. Lehet, hogy így lettem cimbalomművész” (Barátság folyóirat, 2006. 2. sz.). Édesapja nyolcéves korától magával vitte a jászberényi Lehel kávéházba, ahol tizenhat éves koráig zenélt.

Budapest, fény, ragyogás, Párizs

Ezután Budapestre költözött, első fellépése az EMKE kávéházban volt, ami hatalmas élményt jelentett az addigi kisvárosi élet után: „Az volt számomra a világ közepe. Nekem nagyon tetszettek itt a fényes lámpák. Valami szénféle égett bennük. Én petróleumlámpás kis házba születtem, így hát persze meg voltam illetődve a fénytől, a ragyogástól” (Barátság folyóirat, 2006. 2. sz.).

Hét éven át játszott a fővárosban, több cigányegyüttesben, köztük 36. Rácz Laci hegedűművész, cigányprímás zenekarában is megfordult. 1910-ben egy kávéházi előadás során figyelt fel rá egy cigány impresszárió – mai szóval élve zenei ügynök, producer –, akinek olyannyira elnyerte tetszését a fiatal zenész játéka, hogy a koncert után felajánlott neki egy párizsi utat. Később így emlékezett vissza erre: „A játék végén a cigány intett, hogy menjek oda. Csak ennyit mondott: Futó utca 24., harmadik emelet kettő. Másnap már odamentem. Akar Párizsba menni? – kérdezte. Akarok. Itt a pénz. Megegyeztünk. Huszonnégy órával később már a vonaton ültem. Vettem egy darab szalámit, egy darab sajtot és egy francia nyelvtant” (Barátság folyóirat, 2006. 2. sz.).

Első párizsi korszaka az első világháború kitöréséig, 1914-ig tartott, kezdetben magyar, majd francia cigányzenekarokban játszott. Közben több más helyen, például Skóciában, Spanyolországban, Svájcban, Olaszországban is szerepelt, sőt eljutott Egyiptomba is, és egyre híresebbé vált. Ebben az időben hivatkozott rá úgy a kor neves francia zeneszerzője, Camille Saint-Saëns, hogy ő „a cimbalom Liszt Ference”.

Soha nem játszott egy művet kétszer

Franciaországból 1914-ben Svájcba költözött, ami nagymértékben befolyásolta zenei pályáját. Ott ismerkedett meg Émile Jaques-Dalcroze svájci zeneszerzővel és Ernest Ansermet svájci karmesterrel, akik felfigyeltek Rácz és a cimbalom különleges kapcsolatára. Ansermet mutatta meg Rácz Aladár játékát egy genfi bárban Igor Sztravinszkij orosz zeneszerzőnek, akit ez annyira lenyűgözött, hogy ő is vásárolt magának egy cimbalmot. Leckéket vett Rácztól, majd később két művében, a Ragtime-ban és a Renardban is kiemelt szólamot írt a hangszerre.

A találkozás azonban nemcsak a zeneszerzőre volt nagy hatással, hanem Ráczra is, a cimbalmos ugyanis Sztravinszkij tanácsára fordult a klasszikus zene felé – és egy korábban ismeretlen világ nyílt meg előtte. Annak érdekében, hogy ebben a zenei irányzatban is maradandót tudjon alkotni, elméleti és gyakorlati szinten is elkezdte átképezni magát.

Európai zenetörténetet és zeneelméletet tanult, egy genfi antikváriumban pedig „ládányi” csembalóra írt kottát vásárolt, hogy azokon gyakorolva elsajátítsa a zenei darabok cimbalmon való eljátszását. A hangszerét is átalakította, új cimbalomvesszőt készített, valamint változtatott korábbi technikai stílusán.

Első önálló hangversenyét 1926-ban adta a svájci Lausanne-ban, ahol a nagyközönség először hallhatta a többi közt Bach és Scarlatti műveit cimbalmon megszólalni. Ezzel hangversenyhangszerré változtatta a cimbalmot. Előadásait több alkalommal második felesége, Yvonne Barblan zongorajátéka kísérte, akivel Svájcban ismerkedett meg.

Rácz Aladár zenei stílusát a Film Színház Muzsika című lap az alábbi módon jellemezte1959. április 3-i számában: „Kelet eredetisége, dallam- és ritmusvilága, kötetlen előadásmódja, rögtönző formáló-készsége Nyugat más úton kialakult, nem kevésbé gazdag hagyományával forrott szétválaszthatatlan egységgé művészete kohójában. […] A dallam maga szerény váz lehetett csak nála, melyet – mint a régi századok muzsikusai, s a népi énekesek – rögtönzésszerűen formált remekké. Így elmondhatta magáról, hogy soha nem játszott egy művet kétszer…”

„Négyszáz méterre a világ vége előtt”

Svájcból 1927-ben Párizsba, majd 1935-ben Budapestre költözött. Ekkor adta első koncertjét a Zeneakadémián, ahol 1938-tól nem csupán zenélt, hanem tanított is. Az 1940-es évek elején költözött a Hegyvidékre, az akkori Torbágyi út 100. (ma Rácz Aladár út 2.) alá. Kiemelkedő díjait már itteni tartózkodása idején kapta: 1948-ban Kossuth-díjjal, 1952-ben érdemes művész, 1953-ban pedig kiváló művész elismeréssel jutalmazták.

Súlyos ízületi betegsége miatt utolsó éveiben már nem tudta elhagyni lakását, ezért ott tanított. A Magyar Rádió – amely több esetben is otthonából közvetítette játékát –, a Magyar Filmhíradó, a Magyar Televízió és a korabeli írott sajtó munkatársait is a házában fogadta.

A hazai művészvilág számos kiváló alakja szintén megfordult a Torbágyi úton, ahol a cimbalomórák mellett éjszakába nyúló délutánokat szervezett számukra. Közéjük tartozott Gadányi Jenő festőművész, aki több portrét festett róla, valamint Zelk Zoltán és Füst Milán is.

Utóbbi így számolt be 1947-ben Ráczról és otthonáról: „Akármennyit is írtak róla, mégis nyilván kevesen tudják, hogy milyen nagy művészünk van nekünk itt, hogy itt él közöttünk a világ egyik legnagyobb és legkülönösebb szólistája: a világhírű és mégis elhagyatott magányban élő Rácz Aladár cimbalomművész. Buda egyig csodálatos völgyhajtásaiban lakik, messzi künn a hegyek közt, művészetéhez méltó elhagyatottságban. Ezen a kis tanyán semmi egyéb nincs, csakis művészet, vagyishát az ő különös művészete, amelynél sajátosabbat alig is láttunk eddig” (Barátság folyóirat, 2006. 2. sz.).

Otthona, amely „négyszáz méterre a világ vége előtt, valahol a budai hegyek legvégén” feküdt, valóban zenei palota volt, ahol a zárkózottságáról ismert zenész nyugodt körülmények között tudott játszani és tanítani. A visszafogott stílusú, kétszintes „Rácz-villa” a korabeli beszámolók alapján valóságos zenemúzeum volt. A Színház és Mozi 1954. augusztus 27-i száma így írt erről: „Nevezetes házacska ez, minden új kanyarodónál arra mutat az irányjelző: itt lakik Rácz Aladár, Kossuth-díjas cimbalomművész, akihez csaknem minden Budapestre érkező külföldi zenei nagyság elzarándokol.”

A Délibáb 1942. május 30-i beszámolója szerint a falakon Sztravinszkij dedikált fényképei, levelei, kéziratai voltak felakasztva, a könyvespolcon pedig az orosz zeneszerző Choniques de ma vie (Életem krónikái) című emlékirata, valamint Souvenirs sur Igor Stravinsky (Igor Sztravinszkij emlékei) című műve is ott sorakozott. Ezek a kötetek azért is voltak különlegesek Rácz számára, mert Sztravinszkij mindkettőben nagyon szívélyes hangnemben írt magyar barátjáról, aki megtanította őt cimbalmozni. Rácz Aladár egy albumba külföldi hangversenyútjai emlékeit ragasztotta be, amelyek között a „rettegett” francia zenekritikus, Émile Vuillermoz Rácz zenéjéről írt pozitív kritikája is olvasható volt.

Az egyik szobában két hangszer, egy zongora és egy Rácz által tervezett cimbalom állt, míg egy kis állványon legalább ötven cimbalomverő volt elhelyezve. Ebben a helyiségben gyakorolt feleségével, és itt tartotta zeneakadémiai óráit.

Aki új rangot adott a cimbalomnak

Rácz Aladár 1958. március 28-án hunyt el. Jól jelzi megbecsültségét, hogy már halála évében róla nevezték el egykori lakhelye utcáját. A Rácz Aladár út ma a Farkasréti temető mellett halad felfelé, a Széchenyi-hegy irányába. Lakóháza falán 1986-ban, születése 100. évfordulóján emléktáblát avattak tisztelői.

Születése 130. évfordulója alkalmából a jászapáti Rácz Aladár Zeneiskoláért Alapítvány „Rácz Aladár – Yvonne Barblan hagyaték vándorkiállítása” címmel rendezett tárlatot, amelyet Budapesten először a Hegyvidék Galériában lehetett megtekinteni 2016. február 26. és március 18. között. A kiállítást Rácz egykori tanítványának felesége, a Liszt Ferenc-díjas cimbalomművész, Gerencsérné Szeverényi Ilona nyitotta meg. Beszédében arra emlékeztetett, hogy Rácz Aladár nélkül ma nem létezne cimbalom tanszak a Zeneakadémián, és a hangszer sem vívta volna ki azt a nemzetközi elismerést, amit ma a magáénak tudhat.

Ez a gondolat azóta sem veszített érvényéből. Rácz Aladár nem csupán kivételes művész volt, hanem egy hangszer sorsának formálója, aki új rangot és új távlatokat adott a cimbalomnak. Méltán lehetünk büszkék arra, hogy a „cimbalom Liszt Ference” a Hegyvidéken élt és alkotott – itt teljesedett ki művészete, aminek hatása ma is tovább rezdül minden megszólaló cimbalom hangjában.

Tomasits Bence