Bolygóvadászat a konyhaasztalnál

– Születési rendellenesség – válaszolja Sárneczky Krisztán, a HUN-REN Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont munkatársa arra a kérdésemre, hogyan lesz valakiből kisbolygóvadász. Szerinte kell ehhez egy kattanás, ami neki gyerekkorától megvolt. – Az ember kicsinek elkezd csillagászkodni, megismerkedik az égbolttal, a történetével, van, akit a fizikai folyamatok bűvölnek el, mást a science fiction. Engem a felfedezés izgatott, az, hogy hogyan találták meg a régiek az Uránuszt, a Neptunuszt, a Plútót, az üstökösöket, számomra ezek voltak a legérdekesebb sztorik. Hallottam Lovas Miklósról, aki szintén itt dolgozott az intézetben, olvastam Kulin Györgyről, aki az ő elődje volt, és arra gondoltam, hogy én is ezt szeretném csinálni. Az volt a vágyam, hogy felfedezzek egy üstököst, vagy bármi mást az égen – és aztán így is lett. Szerencsére amire felnőttem, még nem fejeződött be az égbolt felfedezése.

Ha valaki követni szeretné őt ezen az úton, de a reál tantárgyak nem a kedvencei, akkor megnyugtatom, nem feltétlenül kell ehhez matek és fizika. Krisztián ugyanis elárulta, a csillagászatban az a jó, hogy nagyon sokfelől meg lehet közelíteni. Létezik például az archeoasztrológia, tehát történészek is foglalkoznak ezzel, van az asztrobiológia, ami az élet eredetét kutatja, és ott van Sárneczky Krisztián, aki a földtudományok felől közelített a csillagászathoz.

– Nekem földrajzos végzettségem van, és ezek a kisbolygók mégiscsak kőből vannak valamennyire, az üstökösök kőből-gázból, szóval stimmel. A Naprendszer határán túl viszont már én is meg lennék lőve, de ezért jó egy ilyen nagy csillagvizsgálóban dolgozni, mert vannak kollégák, akik értenek a fizikához és a pályaszámításhoz. Én megkeresem a dolgokat, ők pedig kitalálják, az micsoda, és merre megy. Így dolgozunk együtt, besoroljuk az égitestet a többi közé, vagy ha sehová sem illik be, akkor alkotunk rá egy új elméletet, és szépen, apró mozaikkockánként próbáljuk megismerni és összerakni a világegyetemet.

Amikor Dávid legyőzheti Góliátot

Aki azt gondolja, hogy egy kisbolygóvadász egész nap a távcsöve előtt ülve kémleli az eget, az nem is tévedhet nagyobbat!

– Igen, néha szoktam aludni is, például... Egyébként ez tíz éve még igaz volt, de a számítástechnika, az informatika, a távérzékelés fejlődése minket is elért. A végső lökést a koronavírus-járvány adta meg, amikor a világ összes obszervatóriumában befejezték a valamilyen stádiumban lévő, távészlelést támogató fejlesztéseket. Én a Mátrában dolgoztam és dolgozom, a Piszkés-tetőn lévő csillagvizsgálóban, és bár néha még feljárok oda, de igazából már messziről, számítógépen, interneten keresztül felügyelem a távcsöveket. Minden derült éjszaka észlelek, sokszor a konyhaasztalnál ülve. Kicsit összevissza élet ez, ilyenkor télen például délután 4-5 óra körül kezdődik a „műszakom”, és alkalmasint hajnali 6-7-ig eltart. Persze amikor borult az idő, akkor szünetek vannak.

Amit Sárneczky Krisztián csinál, azt nagyon-nagyon kevesen csinálják a világon. Mármint a miénken, ezen a Föld nevű bolygón, mert a többiről, ugye, nem tudunk... Egyedül végzi a munkáját, ezért folyamatos az észlelés, ami nyilván bizonyos szempontból kényszerhelyzet, amúgy pedig a szenvedélye. Más kisbolygókereső-obszervatóriumokban négy-öt éjszakai asszisztens váltja egymást néhány naponta. Mindezek ellenére, vagy épp emiatt, Krisztián nagyon jó helyen áll a kisbolygó-megtalálási statisztikákban.

– Először, 1998-tól távoli kisbolygókat kerestem, a Mars és a Jupiter között található kisbolygóöv égitestjeivel foglalkoztam. Abból körülbelül kétezer van, ami az én nevem alatt fut. Sokkal többet találtam, de jó párról kiderült, hogy más csillagászok korábban már megfigyelték. Ez egy ilyen játék, nem mindig van mázlija az embernek. 2020 körül tértem át a földközeli kisbolygók megfigyelésére. Abban sikerült az Egyesült Államok mögött a második országnak lennünk, pedig nyilván nem nagyon versenyezhetünk az ottani erőforrásokkal. De mindenféle praktikákkal, kis fifikával Dávidként le lehet győzni Góliátot. A nagy projekteknek ugyanis általában más a tudományos célkitűzésük, mint az enyém. Ők olyan megfigyelési stratégiát alkalmaznak, ami egy előre szigorúan rögzített tervet követ, és ettől nem térnek el. Nekem viszont nincsenek ilyen kötöttségeim, tudok alkalmazkodni az aktuális körülményekhez; ha kicsit rosszabb az idő; ha fent van, vagy nincs fent a Hold; és a módszerek megválasztásában is rugalmasabb lehetek. Azaz kisebb, de mozgékonyabb vagyok.

Távcsőillatot szagolni Piszkés-tetőn

Ha netán valaki most azt mondja magábanAki azt gondolja, hogy milyen egyszerű dolga is van egy konyhában a monitorja előtt üldögélő kisbolygóvadásznak, nos, azt ki kell ábrándítanom. Láttam kisbolygót monitoron – pontosabban dehogy láttam. A világűrt pásztázó fekete-fehér képen mindössze egy gyors villanás volt, egy csík a sok csík között. Nyilván ez nagyon szakszerűtlen leírása a látványnak, de én csak csodálatot és tiszteletet tudok érezni az iránt, aki ebből felismeri a potenciális felfedezést.

– Ha meglát egy kisbolygót a képernyőn, rögtön tudja, hogy azt még nem fedezte fel senki? Tehát azonnal lehet örülni, vagy napokba telik, amíg kiderül, hogy van egy újabb találata?

– Az a szoftver, amivel én keresek, egyből kiírja, ha a katalógusból talált ezen a pozíción valamit, és akkor nincs szerencsém. De ha elsőre nincs olyan, aminek ebben az időben ugyanitt kellene járnia, már lehet izgulni, hogy ez egy új felfedezés. Persze még akkor is le kell ellenőrizni sok mindent, hiszen például űrszemétből is rengeteg kering a Föld körül ugyanabban a tartományban, ahol én pásztázok. Tehát először át kell nézni a katalógusokat, nem valami nyilvántartott régi rakétadarabra bukkantam-e rá, vagy egy olyan égitestre, amit bosszantó módon akár csak néhány órával előttem valaki más már felfedezett. Az ellenőrzést követően el lehet küldeni mint új találatot, de még akkor is kiderülhet néhány nap után, hogy ezt valójában már régebben észlelték, csak elkóricált, kevés megfigyelés van róla. Szerencsére ilyen azért ritkán történik. Tavaly például hatvanhárom ismeretlen új földközeli kisbolygót találtam Piszkés-tetőn, és arra jutott kettő olyan, amit sajnos korábban már más megfigyelt.

Miközben beszélgetünk, azon gondolkodom, hogy nem veszik-e el a romantikája ennek az egésznek azzal, hogy az ember egy monitor előtt ül, nem pedig távcsővel lesi az égboltot.

– Amit én csinálok, az valójában nagyon rég volt romantikus – adja meg a választ. – A csillagászati fotográfia a tizenkilencedik század végén kezdődött, és talán az 1920-as években találtak utoljára úgy kisbolygót, hogy valaki a távcsőbe nézett. Időnként azért én is kimegyek Piszkés-tetőre, az obszervatóriumba egy kis távcső- vagy kupolaillatot szagolni. Amatőr csillagászként kezdtem, kis távcsővel az ablakból néztem kisbolygókat meg üstökösöket, és ezt a mai napig igénylem is. Amíg a számítógép a távcsövet vezérli, addig én kihurcolok egy ilyen belenézőst, amit bármelyik amatőr csillagász is használ, és azzal nézem az eget. Így a romantika is megmarad. Amikor felfedezek egy új égitestet, amit előttem még senki sem látott – akár távcsővel, vagy egy fényképen, vagy monitoron keresztül –, az nagyon felemelő érzés.

– Több ezer kisbolygó megtalálása után jön még a „heuréka!”-érzés, amikor talál egy újabbat?

- Igen, hála az égnek, ez ugyanúgy megvan! Bennem is kérdés volt, amikor még a kilencvenes évek végén megtaláltam az első kisbolygót, hogy na jó, ez most megvan, de mi lesz majd a következőnél meg a következőnél. Azonban még huszonkilenc év után is mindig ugyanaz a harci idegesség fog el, ha találok egy fénypontot az égbolton. Ugyanúgy felmegy a pulzus, nő az adrenalin, tehát igen, ugyanaz az élmény.

Talán csak ötven év múlva, de jönni fog

Közben megtudom, hogy ezeket a gyors földközeli égitesteket azonnal bejelentik, és akkor mások is elkezdik követni. Azaz sokkal többen foglalkoznak azzal, főleg Európában, hogy nem felfedeznek, hanem a mások által megtalált kisbolygókra állítják rá a távcsöveiket, és gyűjtik róluk a megfigyeléseket. Már csak azért is, hogy minél előbb kiderüljön, ez a Föld közelében haladó égitest veszélyes-e ránk, vagy sem.

– Eddig már három olyat találtam, amelyik néhány órával később el is találta a Földet – meséli. – Ezek az Atlanti-óceánba, Normandiában és Berlin mellett hullottak le. Az egyiknél egy horvátországi, az Isztriai-félszigeten lévő obszervatórium megfigyelései kellettek ahhoz, hogy tudjuk, tényleg felénk tart, és be fog csapódni. Ez egy nagy nemzetközi összefogásban működik, hiszen ha nálunk jön a pirkadat, mert forog a Föld, akkor mások átveszik a figyelést. Ahogy az éjszaka végigmegy a Földön, úgy folytatják az obszervatóriumok a többiek munkáját. Én is szoktam kollégák találatait követni.

– Ha felfedez egy kisbolygót, azt azonnal el is nevezheti?

– Azok a kisbolygók kaphatnak nevet, amelyeket legalább öt-hat különböző évben sikerült megfigyelni. Előbb sorszámuk lesz. Amikor mindenféle matematikai kritériumok szerint már jól ismerjük az égitest pályáját, akár több száz évre előre le tudjuk modellezni, ismertnek vagy bizonyosnak tekinthető, akkor jön a katalógusba vétel. Kap egy végleges sorszámot – a sorszámozás már több mint százötven éve zajlik –, és ezután lehet elnevezni például híres tájakról, emberekről, helyekről, tudósokról, művészekről, sportolókról.

– Van már Sárneczky nevű kisbolygó is felettünk?

– Van, mert bár kisbolygót nem nevezhet el az ember saját magáról, de ezt egyszerűen ki lehet cselezni, ha a felfedezők egymásról is elneveznek égitesteket. Így van Sárneczky kisbolygó, amely az egyik példaképem, Kulin György egyik utolsó felfedezése volt 1940-ben. Az üstökösök viszont hivatalból a felfedezőjük nevét viselik. Én már négynél járok. A másik példaképem, Lovas Miklós ugyanezzel a távcsővel, csak még régi, hagyományos fotólemezeken, öt üstököst fedezett fel. Nyilván jó lenne utolérni, aztán majd egy hatodikat is találni.

Két üstököst még mindenképpen kiszurkolunk, de vajon van más vágya is a bolygóvadásznak?

– Jó lenne felfedezni egyszer egy olyan legalább 10-15 méteres kisbolygót, ami a Föld felé tart. Ennek már van akkora energiája, hogy nagy légköri robbanást tud produkálni, amikor feldarabolódik 20-30 kilométer magasan, és a robbanás hulláma eléri a földfelszínt. Ott azért ablakok törnek be... Persze ne legyen nagyon veszélyes, de izgalmas lenne megélni, mi történik, hogyan működne a riasztás. Megszólalnak a légvédelmi riasztószirénák? Abbamaradnak a kacsamesék a tévében, és bemondják, hogy mindenki menjen el az ablakoktól? Szóval erre kíváncsi lennék. Meg a „megmentette a világot” szalagcímekre is, és hogy mi történne az én pályámmal egy ilyen felfedezés után.

Krisztián „megnyugtatott”, erre van esély, valamikor bekövetkezik, hiszen a világűr tele van ilyen méretű testekkel, milliószámra keringenek körülöttünk. Lehet, hogy holnap, lehet, hogy ötven év múlva, de jönni fog. Egyébként 2013-ban Cseljabinszkban egy 16-18 méteres égitest okozott riadalmat és betört ablakokat. Az a Nap felől érkezett, ezért nem tudták előre jelezni.

Kisbolygó-becsapódás mint családi esemény

– A családja hogyan tolerálja az éjszakai izgalmakat?

-–Találtam valakit, aki el tudott így fogadni. Nem megszökött, hanem megszokta. Sőt! Volt, hogy a kislányommal együtt izgultuk végig éjszaka a felfedezett égitest becsapódását. Jó, nem sok látszott, de azért kivártuk, és családi esemény lett a kisbolygó-becsapódásból. Most már tizenöt éves, és bár büszke arra, amikor hallja, vagy olvassa a nevem valahol, de esze ágában sincs csillagásznak lenni.

– Kisbolygója azért van?

– Igen, egy Málna nevű kisbolygót róla neveztem el. A feleségemről is van egy. Ezek még beleférnek így a csillagászatielnevezés-tanba.

Egy kisbolygóvadász még 80 évesen is pásztázhatja az égboltot. De lesz még mit felfedezni akkor?

– Na, pontosan ezért váltottam területet! A Magyarországon most elérhető távcsövekkel a Mars és a Jupiter közötti fő kisbolygóövben, ahol a törmelékek döntő része van, már elfogytak a felfedeznivalók. A 2010-es évek második felében azt vettem észre, hogy egyre kevesebbet, majd semmit sem találok, mert mindegyikről kiderült, hogy egy nagyobb távcsővel már észlelték. Arra pedig nincs esély, hogy mi itthon nagyobb távcsövet szerezzünk be. Ám azok a kisbolygók, amelyek nem a méretüknél fogva lesznek fényesek, hanem azért, mert véletlenül a Föld közelébe kerülnek, szabad prédák. Csak néhány napig megfigyelhetők, a nagy távcsövek nem ezeket keresik, ez tehát egy szakmai rés, amit be tudok tömni. Ezekből a földközeli kisbolygókból, ilyen asztal méretű sziklákból pedig száz-, de lehet, hogy háromszázmillió van a környezetünkben. Azt hiszem, ez még kitart a nyugdíjig.

K. A.