Hegyvidéki levegő - Maros András: Imrével

Lett kutya. Hogy miért, annak sok oka van. A lényeg, hogy lett, van, itt szuszog az ölemben. Valahányszor leülök a dédapámtól örökölt bordó kárpitos karosszékbe, hogy megkezdjem a bambulást – ami a kutya előtti időszakban, Ku. e., már kedvenc időtöltésem volt –, jön, felugrik, lefekszik az ölembe. A bambulás üríti a fejet – rá is fér, mert egész nap csak telik, telik, akaratlanul. Kutyával az ölben könnyebb üríteni. Ezt előre nem tudtam, így ez nem szerepelt a sok ok között, ami miatt lett kutya. De nem is erről akarok mesélni.

Hanem a kutyafuttatóról, ahová először léptünk be. Erős entrée volt.

A kutya – fajtáját tekintve markáns spánieljegyeket hordozó nemspániel; nevét tekintve Imre – test- és öntudat nélkül rontott be az idegen terepre; az első pillanattól kezdve úgy mozgott, mintha az egyik alapítója lenne a futtatónak. Pedig mérete és alkata nem indokolta azt a fokú bátorságot, mellyel bevonult, a percekkel későbbi viselkedése pedig végképp nem következett az anatómiájából.

A magam részéről óvatosan tettem meg az első lépéseket, körülbelül úgy, ahogy Imrének illett volna.

Összeszokott gazdibanda röhörészett az egyetlen pad előtt; póráz kézben, derékra csavarva, körülöttük hajítóbotok, szétcsócsált teniszlabdák. Odaintettem nekik, helló, úgy, ahogy egy új int hellót – és azt a hellót kaptam vissza, amit egy új kap. Miközben a kutyatulajdonosok közé való beilleszkedés taktikai lépéseit vettem végig fejben, Imre nekiment egy dobermannak. Úgy pattant le róla, mint a rajzfilmben a prérifarkas a sziklafalról, melynek tetejére az imént sprintelt fel az űzött Gyalogkakukk. Ilyenkor egy magára valamit adó kutya levonja a következtetéseket, és változtat a viselkedésén. Mint Imre. Aki leszállt a dobermannról, hogy a korábbinál nagyobb lendülettel rárontson a kutyafuttató első számú bikájára, egy elegánsan vonuló, járőrköröket leíró kuvaszszerűségre.

A tulajdonosokból álló falka kezdett elcsendesedni. Figyelték a kuvaszszerű lény reakcióját, akiben, biztosra vettem, medvevér is csörgedezett. A kutyafuttató alfája nem reagált Imrére. Járőrözött tovább, magányosan, mint a szórakozóhely biztonsági őre, akinek az imént véletlenül nekiment egy részeg. Veszélytelen, nem dobja ki – egyelőre. Szemmel tartja, és ha megint kellemetlenkedik a táncparketten, kihajítja.

– Szeret játszani – mondtam a kutyatulajoknak, és közelebb húzódtam.

– Imre, szépen játsszál! – kiáltottam a kutyám felé.

A kutyatulajdonosokat nagyjából annyira izgattam, mint a kuvaszszerűséget Imre. Egyikük azt mondta, aha, majd visszafordult a többiekhez.

Ha Imrét sem zavarja, hogy lepattintják, engem sem fog, gondoltam, és még közelebb húzódtam a társasághoz. Eldöntöttem: itt ma be leszek fogadva! Imre is ugyanerre jutott, csak ő más eszközökkel közelített a célhoz. Épp egy csodálatosra mosott, fényezett, lakkozott ír szetternek ugrott neki, szintén nem az ő ligája – a szetter megmorogta, talán kapott is tőle egyet Imre; nem láttam pontosan, messze voltak, a rövid felnyüszítésből következtettem.

Imre átkocogott a kisebb testűek tét nélküli bökögetőjátékát lesni, körbeszaladt az egymással tusakodók körül, mint aki a játszótéri focizókat figyeli, és keresi a pillanatot, hogy bekiáltsa: – Van beállás?

De nem volt türelme várakozni, továbbállt. Ahogy a köröző kuvaszszerűség elhaladt mellette, utánaindult, mintha a beosztottja volna, aki most tanulja a járőrútvonalat. Egy darabig engedi a főnök követni, aztán önálló műszakra küldi.

A gazdák beszélgetése feszesebb lett, vitatkoztak. Hallottam, de nem követtem, miről. Valaki elrúgott egy teniszlabdát, több kutya rajtolt rá, köztük Imre, otthagyva a járőrt, ami karrierszempontból hülyeség volt. A labdához sem ért oda időben, a kuvaszhoz sem tudott később visszaigazodni.

Odakiáltottam neki:

– Imre, nem kell mindent mindig. Jó? Csak úgy fussál. A futásért fuss. Csak úgy.

– Első kutya? – szólított meg az egyik gazdi.

A kérdésben cinikus felmérés, könyörtelen rangjelölés, ítélet volt.

Első kutya a frászkarikát, valahányadik, különben meg neve is van – mondhattam volna. Nem mondtam.

Imre közben újra lendületet vett, de már nem a kutyák felé. Egy félreeső bokorhoz ügetett, megvizsgálta, mintha sikertelen állattani kísérletei után most a növénytanban keresne kapaszkodót.

– Imre, gyere, sajnos mennünk kell! – kiáltottam.

Nem jött. Befogtam. Húztam. Menekültem, menekítettem.

Nem fogadtak be minket. Rosszul közelítettünk, mind a ketten. Ide más módszer kell. Elhatároztam, hogy beiktatunk egy késő délutáni bambulást, hátha a kiüresedett fejbe bekúszik egy jó gondolat. Holnap visszamegyünk.