Lámpán üldögél a marabu, kaját kunyerál az oposszum
Manapság megkerülhetetlen téma a Hegyvidékkel kapcsolatban a vaddisznók tömeges felbukkanása. Miközben igyekszünk megbarátkozni ezzel a régi-új helyzettel, érdemes kicsit kitekinteni a világba is, ahol azért nem teljesen egyedülálló a városlakó vadak felbukkanása.
Európa sok városában kis- és nagyvadak kószálnak az utakon, kertekben. A mókusok, nyulak, nyestek, rókák és vaddisznók mellett felbukkannak borzok és újabban mosómedvék is, Erdélyben pedig a medvék hagyják figyelmen kívül a települések határait. A nagyvilágban még ennél is egzotikusabb példákat találhatunk.
Manhattan mint fészkelőhely
A vándorsólymok a leggyorsabb állatok hírében állnak, vadászat közben akár 300 kilométeres óránkénti sebességgel is lecsaphatnak főleg galambokból álló zsákmányukra. Vadon sziklafalakról kémlelik a tájat, onnan – gyakran zuhanva – indulnak a préda után. Ha elkapták a kiszemelt zsákmányt, akkor a jelentős pluszsúllyal a sziklafal mellett felemelkedő légáramlatokat kihasználva jutnak vissza otthonukba.
New York felhőkarcolói éppenséggel minden sólyomálomnak megfelelnek, mert magasak, kívülről háborítatlanok, és galamb is bőven van a környéken. A vándorsólyom – meg további három-négy rokon faj – pedig beköltözött, és ma már jelentős példányszámban él a megapoliszban.
Gólyának nem a legszebb
Afrikában zsiráfok és oroszlánok kószálnak a városokban – gondolnánk. Erre a jelentősebb méretű településeken már kicsi az esély, de a négymilliós Kampalában (amely az egykor ott legelésző impalákról kapta a nevét) gyakoriak az urbanizált marabuk.
Ezek a gólyára emlékeztető madarak nálunk ritka vendégek, ezért védettek, de a Szaharától délre mindenütt előfordulnak. Magasságuk eléri a másfél métert, szárnyfesztávjuk pedig akár három méter is lehet. Ha ezzel még nem lennének elég tekintélyt parancsolóak, akkor jó, ha tudjuk, hogy dögevők. Ez a gasztronómiai érdeklődés pedig a szeméttelepek és vágóhidak környékén előnyös.
A szépnek nehezen nevezhető madarak amúgy mindenütt jelen vannak. Szürreális látvány a közlekedési lámpán ülő, vagy a járdán fesztelenül sétáló példány, amelyre a helyiek egyébként ügyet sem vetnek.
Erszényes, de nem kenguru
Ausztrália sem maradhat ki a felsorolásból, különösen az annak északi partvidékén elterülő Darwin. Meglehet, mindössze 150 000 lakossal büszkélkedhet, mégis az észak-ausztrál területek legnagyobb lakott települése.
Trópusi klímájával jár az esős évszak, ami kissé átírja a viszonyokat. Ilyenkor mintha a környező mocsarak visszahódítanák a várost, a hetekig ömlő esőben az utcákon óriáskígyók és krokodilok járkálnak, de nem sok bajt okoznak, mert aki csak teheti, ezekre a hónapokra elhagyja a környéket.
Nyáron aztán javul a helyzet, de olyankor sem marad egzotikus vadak nélkül a város. A tengerparti főút fáit ugyanis oposszumok veszik birtokba. Ezek a patkányszerű erszényesek a járókelőktől igyekeznek némi harapnivalót kunyerálni, amit akár kézből is elvesznek. A jótettért cserébe kolóniáik bohókás tornamutatványokat adnak elő, egymással játszva, kergetőzve az ágak között.
A majdnem dínó páncélos lovag
A trópusoknál maradva érdemes említést tenni a leguánokról, amelyek Közép-Amerika megannyi városában élnek. Ezek az akár kétméteres gyíkok időskorukra egy túldíszített páncélos lovagot is megszégyenítő kinézetet öltenek. Rendszerint a fákon időznek, ahonnan gyakran egyszerűen levetik magukat, és mint egy nyolckilós zsák, tompa puffanással érnek földet. Szaladni nem szeretnek, ezért gyakran feltartják a forgalmat, amíg átkelnek az úton. De miért részesítik előnyben a zajos városokat?
Növényevők, így az öntözött parkok és kertek széles kínálata egész évben terített asztalt jelent nekik. Változó testhőmérsékletű hüllők, ezért kifejezetten kedvelik a városokat, amelyek jóval melegebbek, mint a természeti környezet. És legfőképpen: természetes ellenségeik nem merészkednek az ember közelébe, így (különösen a fiatal példányok) zavartalanul fejlődhetnek. A kutyákat és társaikat pedig izmos és éles farkuk csapásaival tartják távol, amíg fel nem kapaszkodnak egy fa biztonságos rejtekébe.
Vaddisznót adnánk hódért!
Végezetül álljon itt egy egészen közeli példa! Nem kell messzire menni érte, csak a szomszédos kerületig, ugyanis a Kopaszi-gát környéki Duna-parton egyre kevésbé számít meglepőnek, ha hódot látunk.
Ezek a vízparti rágcsálók évtizedekre teljesen eltűntek a város szabályozott partjairól – és tegyük hozzá, hogy az ország más folyóvizei mellett sem lehetett találkozni velük. Aztán a természetvédők visszatelepítési erőfeszítései lassan meghozták az eredményt, és a Szigetköz vadregényes világában felépítették első váraikat a hódok. Nem kellett sokáig várni, hogy több más élőhelyen, így a nemrégiben közparkká alakított Kopaszi-gát környékén is megjelenjenek.
BI.