„A tanítást nem lehet befejezni, csak abbahagyni”

• Minden kisgyermek felfedező, és talán ez a kíváncsiság a természettudományok lényege. Önt is hajtotta a kíváncsiság?
• Partiumi születésű vagyok, Érmihályfalván laktunk, ott is jártam iskolába. Nekünk a természetközelség, az ebből adódó kíváncsiság magától értetődő volt. Erre ráerősítettek a tanáraim, valójában nekik köszönhetem a természettudományok szeretetét. Érmihályfalván Erdei Károly terelt a fizika irányába, míg a végső lökést Nagyváradon, az Ady Endre Gimnáziumban László Mária adta meg. Tizenegyedikes koromban az ő hatására döntöttem a fizika mellett, a kémia rovására. Sokat kellett bepótolnom, de aztán sikerült behozni a lemaradást, és felvettek a Babeş-Bolyai Tudományegyetem fizika karára, ahol 1984-ben végeztem.
• Lehetett volna kutató, mégis a nehezebbnek tűnő tanári pályát választotta. Miért?
• Gyerekkorom óta tetszett a tanári munka – hogy eljuttassam a gyerekeket a megfelelő útra, kicsit rendbe tegyem a gondolkodásukat. A fiatalokat könnyebb fejleszteni, irányítani, mint a becsontosodott felnőtteket. Tudtam, ez nem lehetetlen, hiszen az egykori tanáraimnak is sikerült.
• Valóban könnyebb?
• Ez nem is kérdés! Persze nem árt megtanulni tanítani. Nekem nagy szerencsém volt, mert az első munkahelyemen, a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnáziumban minden támogatást megkaptam. Alig több mint három évig dolgoztam ott, de egy életre szóló tudáshoz jutottam.
• Mire gondol pontosan?
• A hozzáállásra, a módszertanra, a kapcsolatépítésre, a kommunikációra. Az nem megy, hogy leültetjük a gyerekeket, és rájuk zúdítjuk, amit szerintünk tudniuk kell. Szükség van beszélgetésre, hogy legyen alkalom kérdezni. És nemcsak a gyerekek, hanem a fiatalabb kollégák számára is. Persze a gyerekeket néha egy kicsit kényszeríteni kell, hogy tanuljanak, de sohasem kioktatni, hanem felkelteni az érdeklődésüket, hagyni, hogy ráérezzenek arra, amiről éppen szó van. Azt hiszem, a kulcs az érthető tanítás, és én ezt képviselem. Ez a tudásátadás a hozományom Erdélyből, amit aztán a magam képére alakítottam, figyelembe véve a közeget, ahol dolgozom.
• Beszéljünk még erről! Mennyiben más ez a hozzáállás az egyébként megszokotthoz képest?
• Úgy látom, nem minden kolléga tudja érthetően átadni a tudást, ezért marad le sok gyerek, ezért veszti el a kedvét, és aztán hagyja az egészet. Manapság sokszor nem veszik figyelembe, hogy – legalábbis biológiai értelemben – egy mostani tizennégy éves ugyanolyan, mint egy harminc évvel ezelőtti kortársa. Túl akarjuk licitálni az érettségét, nem a korának megfelelően próbáljuk tanítani.
• Hogyan kellene?
• Lassabban. A világ azonban nem erről szól, ott a telefonunk, és egy gombnyomásra minden információt megkapunk. Mondják, hogy egy csomó szakma meg fog szűnni, mert a mesterséges intelligencia átveszi a feladatokat. Abban biztos vagyok, hogy egy jó tanárt sosem vált ki, mert nem tud beavatkozni azokba az emberi folyamatokba, amikhez lélek szükségeltetik. Egy pedagógusnak rá kell éreznie, hogy az egyes gyerekeknek miként kell magyarázni, átadni a tudást. Kiválasztani azokat, akik bírják a pluszt, a többet – ez a tehetséggondozás.
• Ami a szívügye.
• - Igen, mert hiszem, hogy minden gyerekben van valami tehetség. A tanár kiválósága abban rejlik, hogy ezt észrevegye, és fejlessze. Sokan elvesznek, ami azért is történhet meg, mert a pedagógusok nem mindig együttműködők egymással.
• Ön hogyan veszi észre a tehetséget?
• Ezt nem lehet megmagyarázni. Egyrészt ellestem az elődöktől, másrészt az évek során kialakult bennem az a látásmód, hogy észrevegyem a szikrát, az érdeklődést, az igényt. Nem mindenki akar, mondjuk, versenyezni; ilyenkor lép be a támogatás, ami a fakultációkon keresztül valósul meg, és az a célja, hogy például jó mérnököket neveljünk. A legnehezebb feladat, amikor a diák az összes természettudományos tárgyban képes nagyot alkotni. Apró nüanszok döntenek, hogy végül melyik pályát választja.
• És a versenyeztetés?
• A tehetséggondozás fontos része. Nem is maga a verseny, hanem a felkészülés, hiszen mindenki nem tudja megnyerni ugyanazt a versenyt, bőven elég bejutni a döntőbe. Ott már általában apróságok döntenek.
• Azért jó győzni, nem?
• Hát persze! Mindig győzni akartam, és általában a legnehezebb utat választottam, ez vitt előre. A diákjaimnak sem javaslok mást. Éppen ezért nemegyszer jobban tudtam örülni egy második helynek, mint az elsőnek.
• Van olyan, akire különösen büszke?
• Minden tanítványomra büszke vagyok, a diákolimpikonjaimra különösen. Takátsy János a kazah olimpián bronzérmes lett 2014-ben, valamint OKTV-t is nyert. Kasza Bence a svájci olimpián bronzérmes lett 2016-ban, Bozzay Dániel, aki egyébként biológiából is jeleskedett, Bekes Nándor és Zöllner András kétszeres OKTV-döntősök, utóbbi mindkettő mérnök lett. Nándort tizedikes korában elütötte a villamos, elvesztette az egyik lábát, de nem adta fel, és így is bekerült OKTV-döntőkbe. Aztán ott van a Nemzetközi Junior Természettudományos Olimpián és a Nemzetközi Biológia Diákolimpián dobogós Molnár Kristóf, vagy a két „új” gyerek, Jávor Botond és Field Márton, ők tavaly voltak OKTV-döntősök.
• A díjakra is büszke, amiket kapott?
• Volt belőlük bőven, én pedig mindegyiknek örültem, és megtiszteltetésnek tekintettem. Úgy érzem, amit elterveztem, azt nagyrészt sikerült elérni. Egész életemben felfelé néztem, az életműdíj pedig a hab a tortán. Annak különösen örülök, hogy egyszerre kaptuk meg a Baár-Madas Református Gimnáziumban tanító Horváth Norbert barátommal. Nincs hiányérzetem, és ez jó. Magyarországon egyedül a Városmajori Gimnáziumban dolgoztam, méghozzá harminchat évig. Emelt fővel mentem nyugdíjba, és azzal a hittel, hogy a közösség nagyobb része elfogadott.
• Nem fog unatkozni nyugdíjasként?
• Remélem, nem, annál is inkább, mert továbbra is a tehetségekkel szeretnék foglalkozni. Egyelőre azért jó lesz kipihenni a negyvenéves pörgést. Vallom, a tanítást nem lehet befejezni, csak abbahagyni. Reményeim szerint idővel csatlakozom a Nobel-díjas Krausz Ferenc professzor projektjéhez, ami egy országos tehetséggondozó szakkörsorozat a kilencedik évfolyamtól. Jó lenne, ha „lejjebb nyúlnánk”, és már a hetedik–nyolcadik osztálytól építkeznénk. Most nincs elég versenyük, így kicsi a merítés, és meggyőződésem, hogy emiatt sok tehetséget elveszítünk. Krausz Ferencet egyébként 2016-ban ismertem meg a nagyváradi fizikaversenyen, amelyen három diákommal jártam. Kettővel készült egy közös kép, amit a Nobel-díj átadása után elküldtem nekik – érthetően nagyon örültek. A tehetséggondozás mellett van egy másik célom, amit a lányomnak fogalmaztam meg: többet akarok foglalkozni a másfél éves unokámmal, mint az anyukájával és a testvérével, azaz a gyermekeimmel annak idején. Ez most a legfontosabb.

MM.

Ábrám László fizikatanár szakmai kitüntetései és elismerései:

• Vermes-plakett, 2004
• Vermes Miklós Életműdíj, 2006
• Jedlik Ányos-díj, 2010
• Ericsson-díj, 2011
• Miniszteri elismerő oklevél, 2015
• MOL Mester-M Díj, 2015
• Miniszteri elismerő oklevél, 2017
• Rátz Tanár Úr Életműdíj, 2025

Rátz Tanár Úr Életműdíj

„...hogy ne csak a világhírű tudósok, hanem a tanáraik nevét is ismerjük...” – hirdeti a 2000 decemberében létrehozott Rátz Tanár Úr Életműdíj. Az elismerést kiemelkedő pedagógusok kapják, akik életükkel, munkásságukkal maradandó hatást gyakoroltak a tudományos és oktatási közösségre, példaképként állnak a jövő nemzedékei előtt, és jelentős mértékben hozzájárulnak a hazai természettudományos oktatás fejlődéséhez, a tehetséggondozáshoz és a reál tantárgyak iránti érdeklődés felébresztéséhez.