Apakeresés „identitás-hullámvasúton”

• Amikor telefonáltam, Váczi Mártonként mutatkozott be, és miután elmondtam, hogy interjút szeretnék készíteni, azt válaszolta, akkor maga Gerlóczy Mártont keresi. Szerencsére tudtam, hogy a két személy ugyanaz...
• Gerlóczy néven kezdtem publikálni, ez maradt az írói nevem. Hogy miért alakult így, erről a történetről írok az elmúlt hét évben egy négykötetes regényt.
• Az eddig megjelenő három könyv lebilincselő nyomozás. De miért Fikció a címe, amikor dokumentum?
• Mert az élettörténetemre vonatkozik, ami egy kitalált történet. A szülők – vagy nem szülők – találták ki, nekik köszönhetően évekig nem a valós életemet éltem, hanem egy fikciót. Erre vonatkozik a fikció, nem műfaji meghatározás; és vannak alcímei a részeknek.

 

„Ajándék” szülinapra

• Az olvasó együtt utazik az íróval ezen a felkavaró „identitás-hullámvasúton” – hogy egy találó kifejezést kölcsönözzek egy recenzióból. Mondta is egy olvasója: ez a szegény fiú meg fog bolondulni!
• Nem bolondultam meg, akkor bolondultam volna meg, ha nem dolgozom fel ezt a történetet, de mostanra nagyon elfáradtam bele. Ez egy apakeresés története. Most nem mesélem el az egészet, a lényeg, hogy ennek a szereplőnek élete során többször kell szembesülnie azzal, hogy valaki más az apja, mint akit annak hitt. Volt egy apám, aki meghalt, aztán volt egy apám, akiről megtudtam, hogy az apám, aztán hét éve kiderült, hogy mégsem az apám, hanem az eredeti valaki az apám… És ez a negyedik kötet, amit most írok, őróla szól. Az édesapámról. Most jutottam el oda, hogy az igazi apámmal foglalkozom, az ő naplóit olvasom.
• Vannak naplói?
• Persze! Hála a jó Istennek! Az elmúlt évben ezeket írtam be. Akkor írt a legintenzívebben naplót, amikor én már éltem, engem pedig értelemszerűen az az időszak érdekel a legjobban, mert együtt éltünk, de erre én nem emlékszem. Négyen voltunk akkor Váczi gyerekek, és nem emlékszünk arra az időszakra, a halálával töröltük. Én pontosan hat évet éltem az apámmal, a hatodik születésnapomon lett rosszul, aznap láttam utoljára. Az volt a „szülinapi ajándék” – na de erre sem emlékszem. Most azt a hat évet dolgozom fel a naplóin keresztül. Tulajdonképpen ő meg én írjuk a negyedik részt, együtt. Az lesz a címe, hogy Az otthon. Eddig se volt fáklyásmenet ez a munka, de ez a koncepció nagyon megterheli a lelket.
• Hol tart most?
• Beírtam a naplóit, és persze van saját naplóm is abból az időszakból, az összeomlás hónapjaiból, amikor a Fikció játszódik. A szerkezet adott, de még ki kell találni, hogyan illesztem be apám nem éppen szófogadó anyagát a négyrészes regényfolyamba.
• A több rész nem véletlen, hiszen több identitásról, fontos életszakaszokról van szó...
• A legutóbbi – Az út – az újlipótvárosi életemről szól, az volt a leginkább fikció, amit Gerlóczy Mártonként éltem, abban a tudatban, hogy ez az apám, és ez a családja; és most vissza kellett találni a helyes útra, tehát az igazi apámhoz, de az sem egyszerű dolog. Közben meghalt az édesapám anyja, az apja már régebben, az öccse tavaly – de ővele meg a nagymamával még tudtam beszélni arról, hogy mégis van némi közünk egymáshoz.

 

Egy kis félrelépés

• Egy kicsit avassuk be azokat, akik nem olvasták ezt a szövevényes történetet! Amikor az édesanyja megházasodott Gerlóczy Ferenccel, az esküvőn találkoztak Váczi Tamással.
• Igen, katona lett a Gerlóczy, és mire visszajött, az anyám már döntött… Elváltak. Én huszonöt évig abban a tudatban éltem, hogy apámtól elszerette a Váczi az anyámat. Pedig fordítva történt. Valószínűleg nem tért volna vissza az életünkbe, ha nincs a haláleset. A Váczi nagymamától arra voltam kíváncsi – és ez sokkal messzebb vezet –, mikor tudta meg, hogy én nem a fia gyereke vagyok. Apámtól tudta meg 1987-ben, a halála előtt mondta el neki. Tehát apám is abban a hitben élt, a pletykák eljutottak hozzá, kiderült számára egy levélből, hogy ez a kis félrelépés megtörtént, méghozzá eredményesen. Apám a naplójában egy ponton túl beszámol arról, ahogyan megfigyel, a gyereke vagyok-e, vagy sem; van, hogy azt gondolja, igen. Nyilván úgy volt vele, majd kideríti, ha eljön az ideje, csak aztán meghalt. Szóval ezt csinálom most. Jó, nem? Kellemes.
• Akartam is kérdezni: ön hogy van most?
• Azért ez elég fárasztó dolog; és van hozzá egy három és fél éves gyerekem – ő is elég fárasztó. Ugyanakkor természetesen érdekes együttállás, hogy egy három-négy-öt éves gyerekről olvasok az apám naplójában, és itt van a saját gyerekem, aki tényleg sok figyelmet igényel. Amióta ő van, én otthon nem dolgozom. A harmadik részt az Egyetemi Könyvtárban meg egy kávézóban írtam. Régen erre háklis voltam, de egy gyerek megtanít, írok már mozgó járművön, ejtőernyő nélkül is… Azt hittem, hogy az apakönyvem arról szól majd, milyen nehéz feldolgozni a névváltoztatást és egy új apa megjelenésével az identitás válságát. Az sem volt egyszerű! Valójában erről szólt az Igazolt hiányzás. De hogy ez az egész hazugság is volt, arra nem számítottam.
• Az Igazolt hiányzásban írja, hogy Waldorf-iskolába járt.
• Ott kezdtem a gimnáziumot, a pesthidegkútiban. Az osztály, amihez csatlakoztam, az első Magyarországon induló Waldorf-osztály volt, kilencedikben érkeztem, összeszokott társaságba kerültem. Amikor eltanácsoltak onnan, akkor mentem a Lauderbe. Anyám ott tanított. Oda járt a húgom, a nővérem, a bátyám, ő hamar átment a Móriczba. Öcsém az óvodát járta a Lauderben. Neki sem egyszerű egyébként, mert ő úgy nőtt fel, hogy én vagyok az egyetlen édestestvére…

 

Visszanyalt a fagyi

• Erős lelki támaszként Zsófi, a felesége is főszereplője a könyveinek. Egy interjúban nyilatkozta, sokat jelentett, hogy hosszan leveleztek, mielőtt találkoztak.
• Elválasztott minket néhány kontinens – ő Olaszországban élt, én Thaiföldön voltam –, tanácsot kért, a szövegét küldte el. Így valamennyire megismertük egymást, mielőtt találkoztunk volna, és ez nagyon hasznos volt.
• Hegyvidéki kötődéséről mondta, hogy volt egy nagymamája (Gerlóczy Sári képzőművész – a szerk.), aki a tizenkettedik kerületben lakott. Járt oda, ha nem is sokat, de aztán kiderült, hogy mégsem a nagymamája, és azóta nem jár oda.
• Ez régebben is egy felszínes kapcsolat volt, de most fenntartom a jogot, hogy mivel rám erőltettek egy családot, amelyhez semmi közöm sem volt, ugyanúgy, ugyanolyan hirtelen én azt el is vágjam. Engem nem kérdeztek meg, hogy akarom-e őket. Mert, ugye, nem a rokonaim. Szokták mondani, nem a vérség számít. Rendben van, de hát nem volt közöm hozzá. Nekem volt apám. Én vettem az akadályt; amikor kiderült, hogy valaki más az apám, akkor azt elfogadtam. Felvettem a nevét, elfogadtam, hogy az a családom. Na de még egyszer nem fogadom el.
• A regényben sokszor ír erről a nagymamáról, aki azt mondja, mennyire hasonlít a fiára.
• Azt szerette volna, ha a fia, aki szerelmes volt az én édesanyámba, újra összejön a nővel, akit szeret. Ez volt neki fontos, hogy segítse a fiát, csak hát, ugye, velem nem számoltak. Én csak egy eszköz voltam ebben az egészben, hogy őket újra össze lehessen hozni – ez a „visszanyal a fagyi” esete.
• Elváltak megint.
• Igen, de ők egyébként jóban vannak, felszínesen. Ha leülnének és megbeszélnék a dolgokat, nem lennének ilyen jó viszonyban. Ez volt a nagymamámmal is, aki a nagymamám volt régen, könnyű volt vele jóban lenni, soha nem beszélgettünk komolyan. Annyi volt az egész, hogy „jaj, édesem, hogy vagy, drágám! Szép vagy, de jól nézel ki.” Úgyhogy én a kapcsolatot – azokkal, akikkel nem lehet egyébként megbeszélni semmit komolyan – megszakítottam. El sem olvassák a könyveimet. A szőnyeg alá söprés a gyakorlat. Azt hittem, ezzel a könyvvel ezt nem lehet megcsinálni. Tévedtem. A testvéreim is úgy vannak vele, hogy most már elég volt. Kényelmetlen. Mikor hagyja abba? Abba fogom hagyni, de ez egy hosszú munka.
• Családállításon, más terápiára nem járt?
• Nem-nem. A könyv maga is az. Családállításra az megy, aki nem tud semmit, vagy nem eleget tud a családjáról. Én többet tudok a kelleténél a generációkról is. Terápia? Volt, és még lehet, hogy lesz. Pszichológushoz ide jártam a kerületbe, de akkor még csak az első rész volt készen.

 

„Ő az apád”

• Az egyik döbbenetes rész az, amikor leírja, hogy kijön a szobából egy férfi, és anyukája azt mondja a tizenkét éves Marcinak: ő az apád. Hogyan érinthette ez a gyereket?
• Annyi veszteség van már. Először is meghalt az apám. Utána volt egy nevelőapám. Tehát amikor megérkezett a harmadik, és azt mondták, ő az igazi, a nevelőapát is elvesztettem. Igazi apa elvesztése, nevelőapa elvesztése, és jön az új… Csak mostanában gondolok arra, hogy ezt is elvesztettem, mert attól függetlenül, hogy nem volt az apám, az is veszteség. Aztán szembesülni azzal, hogy mégis az az apám, aki hatéves koromban meghalt, újabb veszteség, hiszen akkor most megint nincs apám. Mert nem él, de attól még az apám. Sőt, annál inkább. A munka, az segít. Nyilván nem volt más lehetőségem, mint hogy erről írjak. Hiszen ez az egész egy íróval történt. Ki sem derül, ha nem vagyok író. Vagy nem lettem volna író, ha ez nem történik velem? A körülményekhez képest jól vagyok, mert szeretek ezzel foglalkozni. Ami zavar, hogy elfáradtam lelkileg ebben az egészben, ez viszont a munka kárára megy. És ha a munka kárára megy, akkor már nem gyógyulok általa.
• Az édesanyjával jóban vannak?
• Vele beszélek, ő az egyetlen, aki legalább elolvassa a könyveket. Mivel ez a könyv hosszú ideig készül, és pont olyan időszakban, amikor drasztikusan változik – éppen megsemmisül – az olvasási kultúra, nekem alkalmam nyílik végignézni ezt a pusztulást. 2021-ben még nem volt annyira rossz a helyzet. Most ott van a kezében mindenkinek a telefon, azt nyomkodja, mert mindig lesz valaki, aki írogat; így nyilván nem lehet könyvet olvasni. A példányszám is zuhan, az olvasók száma is, az olyan olvasó, aki meg is érti, hogy mit olvasott, az meg aztán… A többiek elmentek önsegítő könyveket olvasni.
• Pályája során elég sok helyen lakott és írt, például Zugligetben is.
• A koronavírus-járvány idején leköltöztünk Borsodba. 2022 telén megszületett a fiunk. Akkor még nem zavart a sötét, de a következő évben eldöntöttük, legalább januárban és februárban Budapestre költözünk. A Remete úton laktunk, egy pazar villában, Mirkóval a Szent Család játszótérre jártunk, sétáltunk a környéken, ahol rengeteg japán lakik, figyeltem a BMW-s bácsikat, akik meg-megállnak egy telek előtt, ellenőrzik az építkezéseket. Pénzproblémám volt akkor is, számolgattam, hogy kellene vállalkozni, de az nekem sehogy sem megy. 2023-ban visszatértünk Budapestre, a Fővám térre, most meg a Ferenc tér környékére készülünk. Túl sokat laktam Újlipótvárosban. Amikor az ember hívő újlipótvárosi, nem sokat tud Budapestről. Józsefváros, Ferencváros már rég sokkal jobb helyek, mint Újlipót. Apám a Márvány utcai gimnáziumba járt, matek szakra. Be is megyek, meg akarom keresni a tablót. Utána harsonatanárként és szolfézstanárként végzett a Zeneakadémián. Muzsikus volt, zenetanár, zenekritikus meg író. Sok mindent csinált – volna még…

 Szepesi Dóra

 

Gerlóczy Márton – született Váczi Márton – író, publicista. Dédapja Áprily Lajos költő. Első regényét, az Igazolt hiányzást 2003-ban, 21 éves korában adták ki. Prózaművei közül a jelentősebbek: A csemegepultos naplója, Létra, Elvonókúra, az anyai ág több generációját bemutató Mikecs Anna: Altató című, valamint az apai ágat feltáró, 2021–2024 között írt Fikció-kötetek. Jelenleg a Fikció utolsó részén dolgozik, ennek alcíme: Az otthon. Felesége Czakó Zsófia író, kisfiuk, Mirkó 4 éves.