A paplan alá költöző malac históriája
Január a disznóvágás ideje, a vidéki kamrákat már átjárja a füstölt hús csodás illata, az asztalokon egymás után bukkannak fel a malacos ételek. A négylábú jószág ilyenkor nemcsak ennivaló, hanem a tél egyik utolsó nagy közösségi eseményének szimbóluma is. Volt viszont egy írónk, akinél nemcsak kedvelt lakomafogásként szolgált, hanem egy rövid, ám annál emlékezetesebb időre családtag is lett. Két rövid történetet elevenítünk fel most Jókai Mór életéből.
Az 1850-es évek végén, az 1860-as évek elején Jókai Mór és felesége, Laborfalvi Róza legszívesebben a svábhegyi villájukban tartózkodtak, ahol rendszerint tavasztól őszig időztek hosszabb ideig. A birtok azonban télen sem néptelenedett el teljesen: ha akadt vágásra szánt állat, Jókaiék ilyenkor is feljöttek a hegyre egy jó kis disznótor kedvéért.
Az újévi disznóvágás és a lyukas csizmák esete
Egy ilyen téli alkalmat örökített meg Jókai unokahúga, Jókay Jolán 1857-ben, amikor épp két disznót hizlaltak a Svábhegyen. A birtok ekkoriban nem csupán az alkotás és a pihenés helyszíne volt, hanem egyfajta működő gazdaság is, ahol a városi polgári életforma és a hegyvidéki paraszti világ különös, olykor komikus, máskor megható módon fonódott össze.
Nem véletlen tehát, hogy újév napján sem a puszta látogatás kedvéért, hanem disznóvágásra érkeztek Jókaiék. A történetet Jolán hagyta ránk, aki egész gyermekkorát velük töltötte, és visszaemlékezéseiben finom érzékenységgel rögzítette a családi élet mindennapjait, apró jeleneteit és nagyobb fordulatait.
A beszámoló szerint a társaság – Jókai Mór, Laborfalvi Róza, Szigligeti Ede és felesége – 1857. január elsején hajnalban indult el Budáról. Az út jeges volt, a kocsi csúszott, Szigligetiné pedig halálosan félt. „Kedves komámuram, én inkább leszállok, de magával nem megyek, maga nem kocsis!” – könyörgött. Jókai azonban nyugodtan felelt: „Kedves komámasszony, ha eddig elhoztam, most már csak el is viszem hazáig!”
A hegyre érkezve hamar kiderült, hogy az igazi próbatétel még hátravan. A disznókat ugyan előhajtották, de amikor arra került volna sor, hogy valaki megölje őket, hirtelen mindenki visszahőkölt. Sem Jókai, sem Szigligeti, sem Miska, a kocsis nem vállalkozott rá. Róza ekkor már mélységesen fel volt háborodva, hiszen előző nap világosan megmondta a majorosnak, hogy mire ők felérnek a Svábhegyre, a disznóknak készen kell lenniük. Miska azonban gyönge szívére hivatkozott: nemhogy ölni nem tud, de még a vér látványát sem bírja elviselni.
Végül nem maradt más megoldás, mint egy bátor szomszédot hívni, ám a szereposztás így sem volt egyszerű. A disznót Jókai és Szigligeti fogta le, miközben a szomszéd elvégezte a piszkos munkát, a két hölgy pedig – könnyeivel küszködve – a vér alá tartotta a tálat, az egyik keverte, a másik fogta.
Amikor végre túl voltak a nehezén, a perzseléssel folytatódott a művelet, amiben Jókai már sokkal magabiztosabban mozgott. A disznókat a Szilvás alá vitték, vastagon betemették szalmával, majd alágyújtottak; egyik oldalon Szigligeti igazgatta a tüzet egy nagy karóval, a másikon Jókai. A sváb szomszédok közben csak „jesszusoztak”, csóválták a fejüket, és nem győztek csodálkozni azon, mennyi szalma ég el, és miféle „stink” lesz majd ebből a különös perzselésből.
Estére a társaság tagjai elkészültek a sonkák besózásával, a zsírsütéssel, ám hazamenni már nem tudtak: az út jéggé fagyott, besötétedett, a lejtők életveszélyessé váltak. Csak másnap reggel indulhattak el, s akkor derült ki, hogy a munka nemcsak fáradtságot, hanem komoly veszteségeket is okozott. Mindkét úr csizmája kiégett, az egyiknek a talpa vált le, a másik az oldalán lyukadt ki. Jókai azonban ekkor sem veszítette el a humorát, és megjegyezte, hogy ilyen fagyos, sima úton ez kifejezetten előnyös, hiszen legalább nem csúsznak. Ronggyal kötözte be a csizmáját, batyuba csomagolták a disznóaprólékot, és gyalog indultak el Budára.
Az esti hangulat azonban mindenért kárpótolta őket. A vacsora, amit Laborfalvi Róza maga főzött, kiválóan sikerült, és az asztalnál ülve már nevetve idézték fel a svábhegyi disznóvágás minden viszontagságát.
A kis kedvencből lett „kétmétermázsás” disznó
Ha Jókai Mórt valaki meg akarta vidítani, biztosra mehetett egy jó töltött malaccal. Szerette a ropogós malacpecsenyét, különösen ha a saját bőrébe visszavarrva került az asztalra. Mindezek ellenére történt meg az az eset, amikor egy apró malacka nem a gyomrokat, hanem a szíveket hódította meg, mégpedig az egész családét.
„Egy vasárnap, mikor vőlegényem, [Hegedüs] Sándor, kijött hozzánk, a józsefvárosi templom mellett gyermekek játszottak egy kis fekete-tarka egyhetes malackával, de már a szegény állat annyira ki volt éhezve és fagyva, hogy alig lélegzett. Sándor megvette a kis malacot a gyermekektől és elhozta hozzánk” – olvashatjuk Jókay Jolán visszaemlékezésében. Váli Mari, az író másik unokahúga részletesebben mesélte el a történetet, amelyből az is kiderül, kinek szánták a jószágot: „[…] bántotta Hegedűs jó szívét ez állatkínzás, megvette a kesztyűnagyságú kis portékát, és zsebkendőjébe takargatva elhozta újévi ajándékul Jolánkának”.
Jolán visszaemlékezése szerint a malac annyira rossz állapotban volt, hogy azt hitték, nem éli túl az estét: „Gyönyörű kis állat volt, de sajnáltuk, hogy nem soká örülhettünk neki, mert már utolsó óráiban van. Bátyám [ti. Jókai Mór] látja a kis megdermedt állatot, azt mondja, nem értetek ti ehhez, azzal kezébe veszi a kis malacot és cognac-ot tölt a malac szájába, begöngyöli egy kendőbe és a slafrockjába [pongyolájába] rejti.”
A családi ebéd így meglehetősen különleges hangulatban zajlott, a ponyva alól néha halk mocorgás, apró röfögés hallatszott. És az ebéd végére megtörtént a csoda, a malac életre kelt! Visítani kezdett, és sürgetően követelte a tejet, amit Jókai egy ezüst kiskanállal itatott vele. Az író nem tudta megállni, hogy ne fűzze hozzá a maga szellemes megjegyzését: „Na ez valami elkárhozott királyfi lesz, mert ösmeri az ezüst kanalat.”
A malacka azonnal a ház kedvencévé vált. Abban, hogy ki gondoskodott róla éjszaka, eltérnek a források. Jolán úgy emlékezett, hogy Jókai magához vette, míg Váli Mari szerint Laborfalvi Róza helyezte el az ágyában. Mivel a Jókai házaspár közös hálószobában és közös ágyban aludt, e kérdés valójában kevéssé lényeges.
Jolán így írt erről: „...éjszakára bevitte [ti. Jókai] a malackát az ágyába, odarakott fészket számára és az éjjeli szekrényére kellett bekésziteni a gyorsforralót, hogyha éjjel a malac megéhezik, megmelegithesse a tejet számára. Ez igy ment nap-nap után, annyira szerette a kis állatot, hogy még az éjjeli álmát is feláldozta érte. […] Elnevezte a kis malacot Muncinknak.”
Váli Mari már teljes jogú családtagként látta a kis röfit: „Mialatt az ebédlőben beszélgettünk […] a leánykák szobájából egy eddig még ismeretlen lakótárs került elő, egy szép gömbölyű, fehér-fekete tarka kismalac, mely élénken röfögve magyarázott valamit Jolánkának, piros orrával taszigálva annak ruháját. Róza néni sietett a malacka kívánságát tolmácsolni. – Bizonyosan elfeledted feltenni szegénykét az ágyadba Mari nénétek megérkezése fölötti örömödben. Jolánka erre a figyelmeztetésre felkapta ölébe a röfögő állatkát, mire az rögtön abbahagyta a panaszkodást. – Miféle új kis zsarnok ez? – kérdeztem Jolánka eljárása fölötti csodálkozásomban.”
A család békés napjai nem tartottak örökké. Munci gyarapodott, erősödött – és vele nőtt az öntudata is. Egyre többször kellett kihozni az ágyból, egyre többször harapott a paplanok alatt. Mari írásában olvasható, ahogy Jókay Jolán panaszkodott erről: „...az én ágyamban is felmondom már neki maholnap a szállást, mert már egy párszor arra ébredtem, hogy hajfonatomat rágcsálta a szemtelen jószág!”
Jolán megemlíti, hogy „...a mi szobánkba került, de nem maradt meg seholsem, csak az ágyon, később meg már oly erőszakos volt, döfött és harapott, hogy nem lehetett a szobában tartani. Dehát hova tegyük a Muncinkat? – Hát az ólba, – mondja bátyám – ekkora kamasznak már az ólban van helye. Régi paplanokból és pokrócdarabokból vetettünk tehát ágyat a Muncink számára és kivittük az ólba. De az ott oly lármát és ordítást csapott, hogy még a szomszéd milimári [tejes gazdasszony] sem tudott meglenni tőle. Addig-addig lökdöste az ól ajtaját, mig kiverte a sarkából és azzal kirohan az ólból, a folyosó és az ebédlő ajtaját kitaszítja és azzal szalad az ágyra. Senki sem mert hozzányúlni, mert harapott, csakis bátyám szavára hallgatott. Igy szegény kis Muncit ki kellett a hegyre [ti. Svábhegyre] küldeni, mert a városban nem lehelt tartani.”
Váli Mari utóbb derűsen idézte fel: „Szinte hajlandó vagyok azt képzelni, hogy az a Móric bátyánk által dajkált, fényes aprószőrű, fehér-fekete tarka malac volt a világ legelső »szerencsemalaca«.” Szerencsemalac ide vagy oda, a jószág megnőtt, és ahogy Jolán írta, „kétmétermázsás disznó lett belőle a következő télire”.
Ha azt hisszük, hogy ez az élmény örökre elvette Jókai kedvét a malacpecsenyétől, nagyot tévedünk. Épp ellenkezőleg: a sertés továbbra is az ünnepi asztalok elengedhetetlen része maradt. Amikor például Otto Janke érkezett Füredre Jókaiékhoz, malacpecsenye kapros káposztával került az asztalra.
Jókai Mór levelezéseiben újra és újra felbukkan a sertésételek iránti szeretet: „Kedves Elnököm! […] Lesz malacpörkölt!” – írta Mikszáth Kálmánnak 1896. augusztus 14-én. Ezt pedig második feleségének, Nagy Bellának címezte 1901. november 6-án: „Ma estére meghívtam vacsorára a jó barátunkat. Malacz pörköltet csináltatok a Te sikered fölötti örömünkre.”
A Jókai-ház rendje tehát helyreállt, a malac ezentúl ismét az asztalra került, nem pedig az ágyba. Ahogy Jókai mondta: „Így jár az ember, ha disznónak születik.”
Földváry Gergely