„A reakcióidők a Forma–1-énél is jobbak”
Rabb Krisztián pályafutása megannyi párhuzamot mutat Szilágyi Áronéval: 22 évesen vívtak először olimpiai döntőben, nagyon fiatalon pszichológussal kezdtek dolgozni, mentális szakembernek képezték – képzik – magukat, és ugyanabban a budai műhelyben ugyanaz a vívómester segítette őket az első fényes éremhez az ötkarikás játékokon. Egy csapatban harcoltak Párizsban, egy csapatban akarnak küzdeni Los Angelesben is. Minderről Pasaréten, a második otthonában beszélgettünk Rabb Krisztiánnal, akinek a rendkívüli nagyszülőktől a testvérekig nagyon erős hátteret jelent a család, és akinek a szíve az Alkotás utca környékén dobog a leggyorsabban.
Tegnap Orléans, ma Tunisz, holnap Salt Lake City. Követhetetlen sebességgel járja a világot Rabb Krisztián, és aranyat, ezüstöt nyer kontinensről kontinensre a földkerekség legjobb kardforgatóit felvonultató Grand Prix-versenyeken. Néha azért hazalátogat, így a sűrű téli versenynaptárban is akad egy-egy szabad órája. Egy ilyen alkalmat ragadhattunk meg, hogy a magyar vívás egyik fellegváránál, a Vasas pasaréti vívócsarnokánál találkozzunk, és két széket lefordítva beüljünk az éppen zárva tartó büféhelyiségbe.
Hegyvidék utazó nagykövete
Bár olimpiai ezüstérmesünk még csak 24 éves, erősen kérdéses volt számunkra, hogy ilyen mennyiségű utazást lehet-e egyáltalán élvezni, vagy inkább túl kell élni. Nem egy sportoló nyilatkozott már arról – főként teniszezők –, hogy azt sem tudják, a világ melyik részén ébrednek.
„Én nagyon élvezem. Különösen, ha olyan helyre utazunk, ahol még nem jártam. Ilyen volt tavaly májusban Korea, a szöuli Grand Prix (azt is megnyerte – A. A.), vagy ilyen lesz az idén Hongkong, ahol a világbajnokságot tartják, és tervben van egy tokiói edzőtábor is. Az Egyesült Államokban még nem jártam; előbb akklimatizációs edzőtábor vár ránk Los Angelesben, aztán verseny Salt Lake Cityben. Az edzőtáborok alatt bőven van időnk szétnézni, a versenyek idején kevésbé, de ahová először megyünk, azt biztosan bejárjuk. Mindig találunk új helyeket, én pedig szeretem az utazást, a társaságot, ezt az életformát” – mondja az ifjú sportoló, aki egyébként a Hegyvidéken, annak is majdnem a tetején, a Normafa alatt lakik – ha épp nincs az óceánon túl vagy fölötte. Lapunk megjelenésekor már Salt Lake Cityből tart hazafelé.
A magyar kardvívásnak köszönhetjük a legtöbb olimpiai aranyunkat, de a szakág hosszú ideje nehézségekkel küzd, ha ezt el is takarja a felszín csillogása. A legutóbbi budapesti világbajnokságon, 2019-ben még arról beszélgettünk a sportágat mélyebben ismerőkkel, hogy mi lesz a magyar kard sorsa Szilágyi Áron és Szatmári András, az utolsó Gerevich-tanítványok után.
A hétszeres olimpiai bajnok Gerevich Aladár fia, Gerevich György nevelőedzőként még sokat átadhatott nekik az ősi tudásból, szeretett mesterük 2008-as tragikus halála után erre is építhettek más trénerekkel, és tele lett a vitrinjük olimpiai, világbajnoki érmekkel. Már 30 közelében jártak, amikor még mindig nem láttuk a pástokon kívüli világból, hogy kik léphetnének a nyomukba, aztán a párizsi ötkarikás játékok előtt egyszer csak feltűnt Rabb Krisztián, Eb-győzelemhez, olimpiai döntőhöz segítve a csapatot.
„Erős korosztályhoz tartozom, megnyertük utánpótlásban az Európa-bajnokságokat, a világbajnokságok viszont a koronavírus miatt elmaradtak. Kizökkentünk a versenyekből, sokan a tanulás felé fordultak, nekem azonban tiszta vízióm volt arról, hogy mit akarok. Így én megmaradtam, fiatalon bekerültem egy nagy csapatba, és az olimpia előtt be is fogadtak” – magyarázza Rabb Krisztián. 
Pekingi sebek, londoni gyógyulás
Hatévesen éppen egy olyan olimpia idején szeretett bele a sportágba, ami napról napra csalódást okozott vívásban és azon kívül is. 2008-ban Peking az időeltolódás miatt már kora reggel padlóra küldte a sportért rajongó magyar társadalmat. Az egyik legfájóbb sebet éppen a kard okozta, néhány nappal Gerevich György elveszítése után. Boczkó Gábor párbajtőrrel viszont eljutott az elődöntőig, és ez meghatározó élményt jelentett az óvodáskorból kinövő Rabb Krisztiánnak, aki ekkor még nem foghatott fegyvert. Amikor pedig eljött az idő, a kardot választotta.
„A családomban szinte mindenki kosarazott, a szüleim nem is értették, mi vett rá engem erre a sportágra – meséli. – Nagyon megtetszett a vívás közege is, intelligens emberekkel, helyes mentalitással. Itt mindenben a tökéletességre kell törekedni, nem elég gyorsnak, vagy technikásnak lenni. Egy asszó olyan, mint egy sakkjátszma, de akkora sebességgel, hogy a reakcióidők a Forma–1-énél is jobbak. Beleszerettem mindebbe.”
Peking után négy évvel London mindannyiunknak gyógyulást hozott, bár sporttörténeti mélypontként a magyar vívást mindössze négy versenyző képviselhette. A magyar kardvívást csupán egyetlenegy, Szilágyi Áron – ő azonban 22 évesen olimpiai bajnok lett. Az első aranyunkat nyerte a játékokon, amely aztán napról napra elkápráztatott minket. Közben Rabb Krisztián 10 évesen átesett a tűzkeresztségen, az első olimpia testet-lelket átalakító élményén.
„Az utazás előtti napon egy kerti partin vettünk részt, amin kiderült, hogy egy baráti családnak van pár jegye, amit nem tud felhasználni – folytatja Krisztián. – Lecsaptunk ezekre, és nagyon megérte, életre szóló élményt adott! Még különlegesebbé tette, hogy Áron mestere ekkor Somlai Béla bácsi volt, ugyanúgy, mint nekem. 2012-ben már értettem a vívást, és azt is, és hogy mi van mögötte. Ekkor határoztam el, hogy én is el akarok jutni vívóként olimpiára.”
Hat évvel később további kulcseseménnyé vált a Buenos Aires-i ifjúsági olimpia, amelyet Rabb Krisztián megnyert. Újabb hat év múlva pedig immár a nagyok ötkarikás játéka következett Párizsban, ahol egy csapatban harcolhatott Áronnal. A döntő utáni pillanatokban elő is került az a kép, ami tizenkét évvel korábban készült, még a londoni lelátón, amint édesanyjával szurkol.
A „második” apuka és a nagyapa
„Szilágyi Áronhoz erős kötelékek fűznek, »rajta« nőttem fel, klubtársak is vagyunk, rendszeresen együtt készülünk – mondja. – Előfordul, hogy versenyeken szembekerülünk egymással a páston, de tudjuk kezelni a helyzetet. Nagyon szeretném, ha vele és Szatmári Andrással két év múlva a Los Angeles-i olimpián is egy csapatban vívnánk.”
Áronhoz hasonlóan már nagyon fiatalon látszott Krisztiánon is, hogy pszichológussal dolgozik. Tizennégy éves kora óta szakmai segítséget kap a mentális felkészüléshez.
„A szüleim mindig megkeresték nekem a legjobb megoldást, így kerültem gyerekként Tóvári Zsuzsához – meséli kardvívónk. – Büszkén mondhatom, hogy ő az ország egyik legjobb sportpszichológusa, sokat fejlődtünk együtt. A Testnevelési Egyetemen én is sport-mentáltrénernek tanulok a mesterképzésen, az alapdiplomát vívóedzőként kaptam.” (Szilágyi Áron korábban pszichológusi diplomát szerzett, ami további párhuzam kettejük között.)
A Rabb Krisztián mellett álló szakemberek közül természetesen kiemelt szerep jut a 74 éves Somlai Bélának, aki mit sem változott az elmúlt tizennyolc évben, vagyis azóta, hogy Szilágyi Áron mestere lett (vele amúgy hét évig tartott a közös munka).
„Kiskoromban többen voltunk Béla bácsi keze alatt, én maradtam meg nála, ketten megyünk az úton – emlékszik vissza a kezdetekre Krisztián. – Olyan nekem, mint a második apukám, mindent megosztunk egymással, a pihenőidőben is keressük a másikat, a Balatonon is szoktunk találkozni. Bármiről tudunk beszélgetni, sokat köszönhetek neki vívóként és emberként is. Ha dolgozunk, a legprecízebben tesszük. A nüánszokra is oda kell figyelni, ezek választják el a jó sportolót a profitól.”
Rabb Krisztián a nagyapjára, Dézsi Györgyre is nagyon büszke, aki éppúgy testnevelő, mint a szülei: „Íjászként majdnem olimpiára is eljutott, gyerekkoromban pedig mindenre ő tanított meg, íjászkodni, sakkozni, pingpongozni, úszni, focizni. Az összes versenyemre eljön, szurkol. Nagy öröm, ha örömet szerezhetek a nagyszüleimnek. Tavaly állami kitüntetést kapott, a Kerezsi Endre-díjat, miután ötven évet dolgozott a magyar sportért.”
A második otthon és a szíve közepe
Az unokák közül Krisztián három évvel fiatalabb húga, Csenge kislány korában műkorcsolyázóként kezdte járni a világot, a bátyját is motiválva. Krisztián öccse, a hat évvel fiatalabb Benedek a kardvíváshoz hasonlóan egy hungarikumban, a vízilabdában találta meg önmagát.
„Rendkívül tehetséges, utánpótlás Európa-bajnok és világbajnoki bronzérmes, a vb-n őt választották a legértékesebb játékosnak – mondja Krisztián. – Az a célunk, hogy együtt jussunk ki olimpiára. Én is nagyon szeretem nézni a vízilabdát, ha tudok, elmegyek a meccseire, ahogyan ő is eljön a versenyeimre. A párizsi olimpián az egész családom velem lehetett, tavaly a genovai Európa-bajnokságra is elkísértek. Vagyok már olyan szinten, hogy pozitív érzés legyen, ha ott ülnek a lelátón. Két asszó között tudunk néhány szót váltani, kapok biztatást tőlük, utána pedig együtt ünnepelhetünk.” Genovában például a kardcsapat újabb Európa-bajnoki aranyát. A tervek szerint a júliusi hongkongi vb-t is a helyszínen drukkolják majd végig.
Közben visszaérkezünk Budára, ami megannyi utazás között mégiscsak a biztos pontot, az otthont és az első számú felkészülési helyszínt jelenti. Akár egyszerre is mindkettőt, ugyanabban az épületben.
„A Vasas és Pasarét a második otthonom – zárja beszélgetésünket Krisztián. – A természetes környezet is sokat jelent, ami itt körülvesz. Nyáron gyakran a Normafához megyek fel futni, ahová gyerekként biciklizni jártam. Alapozásnál, vagy versenyek után, szép időben, a Testnevelési Egyetem atlétikai központjában futok, a kiegészítő edzéseket a MOM Parkkal szemben lévő konditeremben végzem. Az Alkotás utca környéke a szívem közepe.”
Arday Attila