Világsztár-e még Robbie?

Robbie Williams: Britpop

Milyen gyorsan változnak a popipar szabályai! A 2000-es évek derekáig a december eleji lemezmegjelenések jelentették a legnagyobb bevételt. Majd egyre korábbra, októberre, novemberre került át a blockbusterek piacra dobásának ideje, decemberben pedig már csak a „best of...”-ok és a karácsonyi albumok érkeztek. Aztán a 2010-es években szinte semmi fontos nem jött ki egész decemberben, de karácsony előtt/körül egy-egy nagynevű előadó meglepetésként kiadott valami bomba lemezt. Mostanra oda jutottunk, hogy 2025 decemberében tényleg az égvilágon semmi érdekes nem jelent meg. Nem csoda hát, hogy egy Robbie Williams-kaliberű világsztár nem az év végén, hanem januárban adja ki új albumát (tíz évvel az előző rendes stúdiólemeze után), és inkább a karácsonyi ajándékutalványokat váltatja be friss kiadványára, hogy meglegyen neki a legtöbb brit No. 1 album, és ezzel leelőzze a Beatlest. Hm, oké. Na de igaz-e még az, hogy világsztár? Nem járt-e már el felette az idő? A közelmúltban például csak karácsonyi alibilemezt, szimfonikus-önfeldolgozós albumot (ez az alja) vagy a saját mitológiáját építő életrajzi film zenéjét adta ki. Azért 2023-ban a gyakran foglalkoztatott dalszerzőivel egy proghouse-meglepetést készített, Lufthaus néven. Persze a dance sem áll távol tőle, de hogy tíz év soralbumszünet után most egy szólókarrierje elejére visszalövő britpopos LP-t adott ki, khmm, Britpop címmel, ahhoz köze lehet a house-kanyar kudarcos fogadtatásának is. Aki még emlékszik, Robbie egy Oasisszel barátkozós, kicsapongó időszakkal lépett ki a fiúzenekarok világából. Most, hogy az Oasis újra itt van velünk, hát ő is visszatért ahhoz a korszakához. Lásd a korabeli fotóját újrahasznosító lemezborítót. „Emlékeztek? Én is cool is voltam ám!” Amúgy a dalok decens britpopidézetek, a nyitó Rocket Blur-tekerés, a Cocky Supergrass-tribute (Supergrass-taggal apprúvoltatva), a Bite Your Tongue tiszta Elastica, és persze lépten-nyomon ott az Oasis, leginkább az All My Life-ban, de van Suede- (You) és Verve-hangulat is (It’s OK Until the Drugs Stop Working). Egyetlen kakukktojás akad, az meg olyan, mintha Pet Shop Boys-szám lenne, csakhogy az a címe, hogy Morrissey! Vajon mit akar mondani ezzel Robbie? És Gary Barlow, az egykori Take That-es társ – merthogy közösen írták. Egyébként érdekes lemez, ami vagy húsz éve nem volt elmondható Williams-produkcióról. Úgyhogy legalább egy kicsit fel lett dobva az amúgy meglehetősen lapos popzenei évindítás. (2026, Columbia/Sony)

Julianna Barwick & Mary Lattimore: Tragic Magic

Van, amikor semennyire nem áll összefüggésben az, hogy egy adott album melyik évszakban jelenik meg, és a hallgató milyen fényviszonyok, hőmérséklet és csapadékmennyiség közben engedi közel magához a zenét. Van, amikor meg áll. A Tragic Magic meglehetősen téli lemez. Persze lehet, hogy kellemes lesz hallgatni majd egy nyári hajnalon is, de egyelőre nagyon jól passzol a ködös reggelekhez, a kint hideg, bent meleg élményéhez. Julianna Barwick az első nagylemeze (The Magic Place, 2011) óta az énekes-kórusos ambient pop egyik legjobbja. Éteri, békés, minimalista. Négy szólóanyaga mellett dolgozott együtt Helado Negróval, Ikue Morival, Rafael Anton Irisarrival is. Most meg a hárfás Mary Lattimore-ral, aki pedig szintén az első nagylemeze (The Withdrawing Room, 2012) óta az elektroakusztikus ambient, a free folk egyik legjobbja. Lágy, hipnotikus, letisztult. Első közös albumuk mindkettejük karrierjének egyik legszebbje. Az idei tél első zenei csodája. (2026, Infiné)

BJ