Hegyvidéki levegő - Maros András: Puncsgolyó

Akkor tud az ember puncsgolyót vásárolni magának, Zolika, amikor már keres pénzt, és megengedheti magának.

Zolika felhívta az apja figyelmét, hogy amit most mondott, annak semmi, de semmi értelme, és erre – rövid gondolkodással – a papának is illene rájönni. Gondolkodjon hát.

A papának nem volt szüksége a gondolkodásra, anélkül is tudta – rögtön, miután kimondta –, marhaság volt valóban a havi jövedelemmel összefüggésbe hozni a puncsgolyóvásárlást. Azért jöhetett ez így ki belőle, mert megszokta, hogy a gyereket bármilyen a felnőttek világából beemelt fogalommal le lehet szerelni. Igen ám, csakhogy Zolika az elmúlt fél évben hatalmasat ugrott szellemileg, a fene se bírja követni, mit fog már fel, mit nem fog még fel. Ilyen gyors ütemű okosodást Zolika egyik bátyjánál sem tapasztalt az apa: a két nagytestvért, amikor alsó tagozatosak voltak, még bőven el lehetett csendesíteni effélével, mint amivel Zolikánál próbálkozott. Ám a legkisebb fiú más gyerek. Harmadikos létére már mindenben kételkedett, a sokat látott öregemberek cinikus grimaszával.

Néhány perccel korábban a cukrászda előtt álltak, és megegyeztek, hogy elfeleznek egy linzert. Szerződés gyanánt kezet ráztak, hogy otthon hallgatnak a cukrászdalátogatásról, mert még a végén azt találná hinni Zolika anyja, hogy az ő ragasztott sütije nem volt elég jó a szombati ebéd után. Hogy ezért linzereznek rá a fiúk az ő ragasztottjára. Pedig más volt az ok, imádta az egész család a ragasztott sütit, ők kérték, ették is tisztességgel, csakhogy a cukrászdából kiszökő illat mégis becsalta őket. Elsősorban Zolika apját.

Beálltak a sor végére. Onnan ráláttak az üvegpultra. Így szemmel követték, ahogy a pult mögötti kötényes nő gumikesztyűben benyúl, és kiszedi az utolsó két linzert; papírzacskóba teszi, mellé két szalvétát csomagol, és átnyújtja a kis csomagot a Zolikáék előtt kettővel álló férfinak. Mindenki tisztán hallotta, ahogy a kiszolgáló közli: ez volt az utolsó kettő, nincs több.

Zolikát csuklón ragadta az apja, és elkezdte kifelé húzni a cukrászdából. Csakhogy a kisfiú ellenállt. Mert azóta belezúgott a puncsgolyókba, melyek kihívóan ücsörögtek egy-egy hófehér, fodrocskás kis papírtálcán. Jól állt a rózsaszín golyóknak a pultot megvilágító belső lámpák fénye, tündököltek benne, kacéran illegették magukat. Zolika még sosem evett effélét, most viszont mindennél jobban vágyott rá, hogy beleharapjon egybe, belenézzen, megismerje a titkos belső összetevőket.

Vegyünk puncsgolyót, mondta Zolika.

Az apa leintette, most ettek otthon édességet, nincs puncsgolyó.

De hát linzert vettünk volna, nem?, értetlenkedett Zolika.

Az apa azt felelte, hogy a puncsgolyó nem csak sütemény. A puncsgolyó kívánság. A linzer más kategória, a linzer mellékes cukrászati termék. Linzert vesz az ember, puncsgolyót csak úgy nem. A puncsgolyó… az… az... az... esemény.

Ezeket mondta Zolika apja, és tudta, e szavaknak semmivel sincs több értelmük, mint az első mondatának, miszerint saját kereset kell a puncsgolyóvásárláshoz.

Az utcán a papa kézen fogta a fiát. Úgy érezte, ha szellemileg nem tudott felzárkózni a gyerekhez, legalább fizikai kapocs legyen köztük. Séta közben azon gondolkodott, miért nem lehet egyszerűen megmondani a gyereknek, mi az igazság: utálja a puncsgolyót, ez a probléma. Nem neki kellene enni, ez igaz, de ha bármit vesznek a cukrászdában, abba ő belekóstolna. Nem bírja megállni. Mindig is ilyen volt, ha édesség került a közelébe: belenyúlós, belenyalós, beleharapós, belekanalazós. A nagyszülei torkosnak nevezték, a szülei édesszájúnak, a testvérei pusztító zabagépnek. Miért ne lehetne ezt elmesélni egy gyereknek?

A sarkon megálltak, elengedtek egy autót. Miután átkeltek a túloldalra, Zolika apja nagy levegőt vett, és majdnem bele is fogott, hogy elmondja az igazat. A teljes történetet, a hátteret, a gondolatait. Mert megérdemli ez az okos kölyök, hogy ezt mind megtudja. Azt is be kéne vallani neki, hogy a rémes leszerelő dumákkal nemcsak gyereknek, de hülyének is nézte az imént, amiért természetesen elnézést kér.

Aztán mégsem mondott semmit. Sétáltak tovább némán. Azt játszották, hogy tízlépésenként belecsípnek egymás kezébe.