Nyernek a hangszerek ének nélkül?
Shackleton: Euphoria Bound
Hányféle zene van? – szólhat a kérdés. Hányféle megközelítés? – jöhet a visszakérdés. Ha innen nézzük, akkor kétféle. Az egyik, amelyikben van ének, a dal létrejöttét szöveg és énekdallam segíti. A másik meg az, amelyikben nincs, hangszerek, hangszínek magukra utaltan, egymást erősítve kénytelenek összeállni valami olyasmivé, amit öröm vagy fájdalom hallgatni, de végül zenének nevezhető. Az instrumentális zene sokszor többet bíz a fantáziára, ezért kreatívabb megoldásokkal él, hogy célba juttassa akaratát. A tánczene nagyon sokszor instrumentális, hiszen az a fő célja, hogy kikászálódjunk a karosszékünkből, és elkezdjük rázni a fenekünket. Ám ehhez mindenféle trükköket be kell vetnie, mert manapság már alig vannak klubok, ahol az előző évtizedek unásig ismert négynegyedeire csapattuk, diszkók pláne nincsenek, és a házibuliknak is leáldozott. Mit tesz a jó tánczene? Olyan ellenállhatatlan ritmusokat annyira csavarosan halmoz egymásra, hogy a végén kénytelenek vagyunk megmozdulni. Nem kapunk utasításokat, hogy „kelj fel, kelj fel, és táncolj!”, sem jazzes-soulos hangú énekesnők nem kárálják, hogy „a ritmus egy táncos”, hanem csak addig csavarják-csűrik a dobokat, a visszhangokat, az ezekre úszó effekteket, hogy a végén felállunk, és táncolunk. Nyertek a hangszerek ének nélkül? Ezt a csatát megnyerték, ja. Ha ennyi nem elég, akkor az angol Shackleton több mint húsz éve kiadóvezetőként, elektronikus zenei producerként uralja a maga által kitalált – értelmes dubstepből, uk bassből, technóból, dubból, tribal ambientből összegyúrt – zeneiséget, amihez mindig új ízt kutyul, és fakanállal a kezében figyeli a hatást. Plusz bárkivel jókat kollaborál, és mostani, igen termékeny korszakában is készít kiemelkedő lemezt. Ezt itt, amiben a mindenféle kézidobok, ütőhangszerek és álomszerű hangképek egy pszichedelikus diszkóvá alakulnak át, amiben már az elején jól ránk jön az eufória. (2026, AD 93)
YĪN YĪN: Yatta!
Szintén – jórészt – instrumentális a másik kiválasztott friss lemez. Ez viszont egészen más irányokba viszi a hallgatót, hogy a végén ugyancsak célba érjen – és nem is olyan nagyon erőlködve meg is táncoltasson. A holland YĪN YĪN zenekar azzal a zenei hullámmal ért partot a 2010-es években, amelyikben a fő összetevők között szerepelnie kellett egy nyugati szemmel egzotikus kultúra helyi, tradicionális ízekkel fűszerezett popzenéjének (Délkelet-Ázsia, Törökország, Afrika mind megtette), jó adag funknak, kicsi diszkónak, pszichedelikus elszállásnak, gitárfutamoknak, ártatlan álmodozásnak. Valljuk be, perfektül kitalált mixtúra ez, nem véletlenül futott be vele olyan nagy karriert a Khruangbin, az Altin Gün, a Shababa 5, a Kit Sebastian, a Goat, a Nu Genea – és igen, a YĪN YĪN is. A 2019-es első lemezük (The Rabbit That Hunts Tigers) nagyon vitt magával, a groove-ok ellenállhatatlanok voltak. A két következő album sem rossz, de ez a negyedik LP ismét az első szintjén szórakoztat. Az előző lemez diszkóhatásai tovább erősödtek, az anyag második fele pedig hordoz elég stiláris változatosságot, hogy lelkesedésünk kitartson a nyárig, amikor igazi hatását fejti majd ki a zene. Meleg szellő árnyékban, bambulás a semmibe, preferált ital jéggel – meg ez az album. De addig sem kell várni, március 18-án az A38-on múlathatjuk az időt erre a remek zenére, a lemezbemutató turné részeként. Ahol egyúttal azt is konstatálhatjuk, hogy néha a hangszerek nyernek, ének nélkül is. (2026, Glitterbeat)
BJ