A nyolcvanas évek kiváltképp bárgyú nindzsafilmjei

Nindzsa III. – A megszállt test (1984)

Sam Firstenberg rendezői zsenialitását mi sem támasztja alá jobban, mint hogy karrierje második nindzsafilmjének a Nindzsa III. címet sikerült kiagyalnia. És ez a szóban forgó mozi talán legkevésbé valószerűtlen eleme.

Már a nyitó képsorok világosan előrevetítik, mi vár ránk a következő másfél órában: a genya nindzsa berohan egy golfpályára, majd egy szál karddal felkockázza az ott tartózkodó játékosokat. Hogy minősíthetetlen játékstílusuk vagy a golfautók méltatlanul magas bérleti díja készteti-e erre, azt a költő, azaz Firstenberg a fantáziánkra bízza.

A lényeg, hogy két perc múlva a komplett Los Angeles-i rendőrség próbálja levadászni főhősünket, ám nincs könnyű dolga egy olyan harcossal, aki surikennel helikoptereket semmisít meg, majd csontszárazon rongyol ki a horgásztóból. Végül csak sikerül puskavégre kapni, ám heveny haldoklás közben szelleme egy uszkárfrizurás kishölgy testébe költözik. És miközben a direktor az idiotizmus turmixgépében összemixeli az Ördögűző, a Szellemirtók és a Flashdance elemeit, megérkezik a nindzsaszakma Oravecz Nórája, Sho Kosugi is, hogy újfent igazolja minden idők leghasznavehetetlenebb életbölcsességét, miszerint „csak egy nindzsa képes megállítani egy nindzsát”.

 

Amerikai nindzsa 2.: A leszámolás (1987)

Na, nem mintha az első fejezetben nem száguldott volna fénysebességgel a tébolyroller, a második rész talán még inkább megörvendeztette az imbecillis fordulatokra nyitott nézőket. Az ezerarcú Joe Armstrong (a felejthetetlen Michael Dudikoff) kalandjai úgy folytatódnak, hogy három motoros tengerész betér a Bütykös Bögöly restibe, ahol a helyi buflákok egy csoportja rögvest beléjük köt.

„Így jár mindenki, aki a wurlitzerben Iron Maidennel szakítja meg a Kadlott Karcsi-egyveleget!” – gondolhatnánk. Csakhogy miután az agresszorok leverik őket, két nindzsa jelenik meg a talponállóban (micsoda elcsépelt momentum, Hejőpapin minden szombat este megesik az ilyesmi!), és elhurcolja a leamortizált matrózokat. Ezt a krízishelyzetet pedig csak Armstrong tudja orvosolni, akinek arcizmai továbbra is olyan bénák, mint az Űrgammák speciális effektjei.

Kigyúrt bajuszkirály haverjával rövidesen meg is jelennek a tengerészek főhadiszállásán, majd csónaktúrára indulnak a közeli szigeteken. Mit ad isten, pár másodpercen belül nindzsák bukkannak fel a parti sziklákon, noha a fekete overáll nem túl ideális viselet a D-vitamin-kúrához.

Mindenesetre támadásba lendülnek, és maratoni kabaréjelenet veszi kezdetét. Majd a grimaszbajnok megtudja, hogy az egyik szigeten egy génlabor üzemel, ahol gén- és tudatmódosított nindzsákat állítanak elő, akik valójában olyanok, mint egy doboz floppylemez: erősen ódivatú fogyóeszközök.

 

Nindzsa terminátor (1988)

Godfrey Ho rendező eleve erősen abszurd életművében a Nindzsa terminátor olyan, mint egy lelakkozott antik csillár a józsefvárosi lomtalanításon: bizarr szemét, valahol mégis illusztris darab. Főszereplője Richard Harrison, aki úgy érezte, Franco Nero után szent kötelessége a Thomas Magnum Bajszos Nindzsák Szakszervezetének élére állni.

Küldetése pedig nem más, mint az arany nindzsaszobor védelme. Jóllehet, a szent ereklyéért annak dacára sem adtak volna 1000 forintot a Vámház körút 9.-ben, hogy mágikus erővel bír: birtokosa sérthetetlenné válik, akár kambodzsai aknamezőkön is végighaladhat rúgós ugróbottal. Márpedig ettől megannyi bebugyolált félnótás kap vérszemet.

Persze Richard masszívan védelmezi a szentséges giccset, és a sok idióta kollégával ellentétben van annyi esze, hogy fehér vagy piros helyett terepszínű nindzsaancúgot hord. Ezt ugyanis elég 30 fokon mosni, és áztatás sem szükségeltetik hozzá. Talán nem spoilerezünk nagyot, ha eláruljuk, küldetése sikerrel jár, a rendező pedig a tőle megszokott rideg profizmussal zárja le a művet: egy bizonytalan eredetű, egyben hót’ indokolatlan robbanást követő The end felirattal.

 

Robo Vampire (1988)

A nindzsafilmek oltárának tökkelütött aranyborja, a fentebb említett Godfrey Ho olyan, mint egy Budapest TV-s mulatós műsor: amikor már azt hinnénk, hogy az eddigieknél sokkolóbb produkcióval nem tud előhozakodni, váratlanul olyan gyomrost visz be nekünk, hogy két hétig tekerőlantnak képzeljük magunkat. Szóban forgó celluloid-szörnyszülöttje körülbelül ugyanazt műveli az emberi agysejtekkel, mint amit a fekete özvegy élete párjával. Bizony, a Robo Vampire szürrealitásfaktorát tekintve még abból a radioaktív ipari hulladékból tákolt életműből is kiemelkedik, amelyet a direktor úr fáradhatatlanul építgetett a 70-es évek eleje óta.

A történet – már ha ez nem túl erős kifejezés – dióhéjban: a hírolvasó-frizurás rendőr egy rajtaütés során életét veszti, ám a modern technikának hála életre keltik. Digitalizált testére Teletál-ételdobozokat celluxoznak, fejére egy posztmodern bukósisakot húznak, és kész is a Tesco-gazdaságos Robotzsaru.

Ám az eredeti példánnyal ellentétben ez a típus kungfuzni is képes, ami nagy szolgálatot tesz neki, amikor a gonosz vámpírnindzsákkal kerül összeütközésbe. (Utóbbi egy tisztázatlan céllal működő dadaista akciócsoport, amelynek tagjai kizárólag alvajárópózban, előre tartott kézzel és páros lábon szökdelve képesek közlekedni.) A film majd’ összes szereplője ellenállhatatlan kényszert érez, hogy harcművészeti bohózatokba bonyolódjon velük, ami azért teljesen indokolatlan, mert egy homlokukra tűzött cetlivel tökéletesen lehet őket hatástalanítani.

Kirsch András